Mért fut le valaki egy maratont akkor, amikor ezerötszáz más dolga is lenne, sőt egész mellesleg tudja magáról, hogy nincs rendesen felkészülve, és emiatt azt is tudja, hogy az utolsó 10-12 km biztos, hogy tömény kínszenvedés lesz a számára? Mi a fenének kell mégis belevágni egy ilyen futásba, illetve honnan van az a nagyon biztos érzés, hogy a nem túl logikus volta ellenére is most ez a következő feladat? Honnan szólnak ezek a belső hangok? Mit akarnak mondani?
Ha nem is túl sokat, de meglepően jól aludtam a verseny előtti éjszaka. Azért nem túl sokat, mert hajnalban már talpon voltam, hogy a reggeli étkezésem elég koránra essen, a gyomromnak a 9 órás rajtig legyen ideje megemészteni az étket, amely egyébként kulcsfontosságú, hisz éhesen képtelenség sokat futni. Tudom, hogy mit kell enni ilyenkor, tea keksszel, tejbe áztatott chia mag, sajtos és mézes zsemle a futás előtti menü. A rendelkezésre álló időbe minden belefért, még a Duna partra is le tudtam menni egy pillanatra, hogy a hajnali táj szépségéből némi erőt merítsek, első sorban egy kollégámnak köszönhetően, aki a szomszéd városból indult ugyanarra a versenyre, amelyikre én, és engem is elvitt az autóján.
A versenyközpontba nem értünk túl korán, mert nem tudtunk a közelében parkolni, így ott már egy kicsit jobban kellett igyekezni, de azért az se volt vészes, a rajtszám átvételére, minimális öltözködésre, némi bemelegítésre, és a rajtzóna megtalálására félóra elegendőnek bizonyult, még az egyik legjobb futó barátommal is váltottam pár meghitt szót, mielőtt elfoglaltam a saját helyem. Sok első maratonista állt ott, ahol én (a pólójuk hátuljára tűzött címke tájékoztatott erről), de nem látszottak túl izgatottnak, én biztos izgatottabb lettem volna a helyükben. Elég szép számmal gyűltünk össze, a mezőny elég jól feltöltötte a kordonokkal elzárt több száz méter hosszú folyósót, én az ötös zónába várakoztam, amelyiknek a futói csak kb. negyed órával az első rajt után haladtak át a futópálya startvonalon, mert a sok előttem lévő embert nagyon nehéz volt futásra bírni. Elég lassan kezdtem, mert féltem nagyon, hogy ha elfutom az elejét, akkor képtelen leszek teljesíteni az egész távot. Komótosan poroszkáltam a budai alsó rakparton, az volt a tervem, hogy ameddig csak lehet, megpróbálok egy kifejezetten élvezhető, kényelmes tempót tartani, és valóban, az első 8 kilométer lényegében így is telt el. A 8-dik kilométer után viszont valamiért rá kellett néznem az órámra, és akkor megláttam, hogy a kényelem jegyében minden kilométerre 6 percnél több időt fordítottam, és egy kicsit lelombozott: mi lesz, ha később még ebből is lassulni fogok a csomót, a végén a záróbusz fog összeszedni? Ijedtemben úgy döntöttem, hogy ha látványosan nem is gyorsítok, azért egy kicsit megpróbálok jobban figyelni a haladásom sebességére. Ennek az lett a következménye, hogy tényleg nem gyorsultam egy centit se, de a 6:05-ös 6:10-es ezreket tartottam továbbra is, viszont közben kezdett odalenni az élvezet, legalábbis megcsappant egy kicsit. A versenyközpontba 15-16 kilométer körül értünk vissza, utána jött egy két-három kilométeres pusztán távolság növelő kitérő Újbuda felé (nehéz összekalapozni 42 km-t azoknak, akiknek egy ilyen hosszú pályát kell lijelölniük), majd úgy 18 km körül tulajdonképpen minden kezdődött elölről, azon vettük észre magunkat, hogy ismét a Duna budai partján szaladunk, ismét folyásiránnyal szemben, és ismét hagyjuk el a hidakat egyiket a másik után. A féltáv már a Margit híd után ért el, 2:09-re értem oda, amiből egyenesen következett, hogy a tervezett 4:20-as időnek búcsút mondhatok. Illendően elköszöntem tőle, de azért továbbra is igyekeztem szedni a lábam, bár a frissítő pontoknál mindig eltöltöttem valamennyi időt, szerintem ez összességében akár 15 perc is lehetett a verseny során, azt hiszem ezen majd egy kicsit csökkentenem kell a következő marathonom során, mert annyira jó futó soha sem leszek, hogy ekkora veszteséget kompenzálni tudjak. 28 kilométer körül elfutott mellettem a 4:30-as iramfutó, és olyan gyorsan, hogy képtelen voltam a nyomába szegődni. Addigra fizikailag már eléggé össze voltam törve, de ez a kis intermezzo a mentális állapotom is hazavágta, na ezt hívják holtpontnak, valószínűleg azért, mert ilyenkor a futó csaknem meghal. Nem tudom, hogy mi segített át a következő perceken, de valami igen. Pont az ilyen átsegítős pillanatok miatt nagy élmény, illetve nagy tapasztalat mindegyik marathon, ugyanis ezt a távot nem lehet nélkülük lefutni, velük viszont legtöbbször igen. Elhagytuk a 30 kilométert, az órám ott 3:06-ot mutatott ott, vagyis a még mindig elég közel voltam a hat perces ezrekhez. Jött az Árpád híd, illetve mi mentünk rá, többen valóban csak mentek, mert nem mindenkinek akarózott az emelkedőn való felfutás. Én nem sétáltam bele, de egy cseppet sem éreztem magam bikának ettől. A Margitszigeten már a 31 km-es tábla fogadott minket, de a 42-höz képest akkor az egy nagyon pici számnak tűnt. Valahogy átbotorkáltunk a Margitszigeten, igen azt hiszem, itt kezdett visszaesni az egyébként se hót halálosan jó iramom, a sziget túloldalán már 34 kilométer volt a lábunkban, de 8 még mindig előttünk, és én akkor már az életkedvem utolsó morzsáit próbáltam valahogy mozgási energiává alakítani, elég kevés sikerrel. 35 kilométer, forduló a rakparton, innentől lefelé a pesti oldalon, kis túlzássak célegyenesnek is mondható lett volna a hátra lévő 7 kilométer, de nekem azért ott még nem jött az a vegytiszta befutó fíling. A Parlamenttől már csak 5 kilométer volt hátra, a Lánchídtól már csak 4, az Erzsébet hídól már csak szűk 3, ezek már tényleg kicsi számok voltak, de a marathoni futókat ilyenkor már nem lehet feldobni semmivel. Egyik másik szurkolót is a pokolba kívántam, pontosan olyan lelkesen szurkoltak, mint ahogy én szoktam, amikor egy versenyen éppen nem futok. Megcsinálod, szuper vagy, hős vagy, már csak pár kilométer és beérsz, üvölti teli torokból, én meg legszívesebben visszaüvöltenék neki, hogy az anyádat bíztasd, ne engem, de már nincs erőm erre se. A 4:30-as iramfutó zászlója ott libegett előttem, szerencsére nem nagyon messze tőlem, fürge mókus voltál Te 28 km-nél, de azért egy kicsit Rajtad is motzsoltak a kilométerek! 40 km-nél majdnem görcsbe állt a lábam, emiatt a Szabadság híd előtt 100-150 métert sétálva tettem meg, majd frissítettem még egy utolsót, és mindent bele az utolsó szűk kettőbe. Elfutottam egy szenzációs ütőegyüttes előtt, na, őket még ilyen állapotomban is tudtam értékelni! A 41-dik kilométerhez elég hamar elértem, és haladtam is tovább szépen, de 500 méterrel a cél előtt végképp görcsbe állt a lábam. Mondom magamban: hurrá, innen még negyed óra lesz, mire besántikálok, és közben fél Budapest engem fog dédelgetni, lehet, hogy még az újságba is bekerülök, mint a 33. jubileumi Budapest Marathon legszerencsétlenebb alakja. Szerencsére ez azért nem következett be, szűk két perc rángatózás után visszanyertem a futóképességemet, így lett 4:31 a vége, ha az a görcs a végén nincs, akkor kettessel kezdődtek volna a percek az eredményemben. Ha valaki utána számol, akkor látni fogja, hogy az utolsó 12 km-en tulajdonképpen 7 perces ezreket futottam. Talán ez mutatja a legjobban, hogy tényleg nem voltam felkészülve, hiszen ellenkező esetben legalább a 6:10-es, 6:20-as körüli ezreket azért illett volna tartani. Nem tudok dicsekedni tehát, bár azt, ami benne volt ebben a mai futásban, azért kihoztam belőle, és az mégis csak jó érzéssel tölt el.
A történet tehát viszonylag egyszerű, de a nyugtalanító kérdés továbbra is ott van, hogy mért volt erre szükség? Mert tényleg úgy érzem, hogy szükség volt rá. Sőt úgy érzem, hogy mélyről, a létem belsejéből törnek fel azok a nagyon határozott indíttatások, amelyek elzavarnak ilyen versenyekre, sőt utána még le is ültetnek a számítógép elé, és mondják nekem, hogy tessék, írjál róla. Futnom kell, igen, mert a futás segít jobban látni egy csomó mindent, és utána írnom is kell, mert az szintén. Futnom kell, mert a futás segít abban, hogy ne süppedjek bele a karosszékbe, és írnom is kell, hogy az a hatalmas, kavargó, belső valóság, amely futás közben feltör az emberben, valahogy formát nyerjen, mert ha nem kapná meg, nem hagyna békén, nem tudna elcsitulni. Valahogy ez nekem a sorsom, lehet, hogy a keresztem is, bár nem feltétlenül, mert nem csak szenvedésből áll. Most le kell feküdnöm, nem tudok tovább gondolkodni ezen. Majd máskor folytatom, meg futást is, mert ezzel nincs vége semminek, pár nap pihenő után újabb feladatok várnak rám. Jó éjszakát mindenkinek...
2018. augusztus 7.
Ezt írtam Lubics Szilviának a filmje kapcsán:
Azt hiszem, értem, hogy mért futsz, és igazad van, egy egészen különleges utat kaptál a Teremtőtől, és nagyon jól teszed, hogy vállalod, de folyamatosan gondolj arra is, hogy van egy csomó ember körülötted, akik nélkül ez az egész nem menne. Te futsz, ők pedig segítenek Neked, hogy futhass, főleg a családod, és ez így kerek, egy csapat vagytok, amelyben mindenki teszi a dolgát, és ez még talán magánál a futásnál is többet ér. Nagyon szurkolok Neked, Nektek, hogy ez a harmónia az életetekben mindvégig megmaradjon!
Azt hiszem, értem, hogy mért futsz, és igazad van, egy egészen különleges utat kaptál a Teremtőtől, és nagyon jól teszed, hogy vállalod, de folyamatosan gondolj arra is, hogy van egy csomó ember körülötted, akik nélkül ez az egész nem menne. Te futsz, ők pedig segítenek Neked, hogy futhass, főleg a családod, és ez így kerek, egy csapat vagytok, amelyben mindenki teszi a dolgát, és ez még talán magánál a futásnál is többet ér. Nagyon szurkolok Neked, Nektek, hogy ez a harmónia az életetekben mindvégig megmaradjon!
2018. június 24.
Pillanatnyilag a futás az egyetlen olyan dolog az életemben, amelyről el tudom hinni, hogy szellemi értelemben ébren tud tartani. Millió ezer dolog van, amelyről a felületes szemlélő számára szellemibbnek tűnő jellege ellenére is azt érzem, hogy semmi mást nem csinál velem, mint rám telepszik és megfojt. A futás nem ilyen. A futás kihívás elé állít, megdolgoztat, sőt megkínoz becsületesen, de aztán azt mondja, hogy látod, megcsináltad, legyőzted a tehetetlenségedet, lettél valaki megint, kellettem Neked, jobb vagy, mint két órája, megvalósultabb, igazabb ember, mint előtte. Nincs még egy olyan tevékenység az életemben, amelyen keresztül ilyen személyes kapcsolatba tudnék kerülni a saját életemmel. Pedig egy férfinak rettenetesen hiányzik a saját életével való kapcsolat, jó viszony, bizonyság erre az a rettenetes elgyengülés, amely manapság a férfiakat általában, a saját létükkel, saját személyiségükkel, saját karakterükkel kapcsolatot vesztett férfiakat jellemzi. Mert igen! Nagyon gyorsan távolodunk el belső realitásainktól mindnyájan, bekerültünk egy olyan sodrásba, amelynek a vége egy valóság show, és annak a valósághoz pont annyi köze lesz, mint amennyi a valóság show-knak egyébként is van, illetve nincs, mert a nullára még sem lehet azt mondani, hogy létezik az általa jelzett mennyiség. Minden, ami kiemel minket ebből a sodrásból, egy megváltással ér fel. Minden, ami tudatosítja bennünk a hovatartozásunkat, egy angyali üzenet. Nekem most a futás ilyen, illetve minden, ami a futás miatt kíván figyelmet és szervezést az életemben. Ha nem futnék, lehet, hogy teljesen szétesnék. Illetve a jelen körülményeim és a jelen lehetőségeim mellett biztos, hogy ez történne, ha lemondanék a futásról. Segítsünk egymásnak azzal az éréssel, és azzal a felnőtté válással, amelyre a futáson keresztül juthatunk!
2018. június 16.
Na, ma megint csináltam egy őrültséget. Úgy vágtam bele a Bükki Hegyimaraton félmaratoni távjának teljesítésébe, hogy az elmúlt egy évben 11 km-nél többet egyszerre soha sem futottam. Ehhez képest egész jól sikerült, bár a második körben már több figyelmet kellett mobilizálnom, mint amennyi magától vagy könnyen adódik. 2 óra 39 perc alatt értem célba, ami nem egy félelmetes eredmény, de a fent említett körülményt is figyelembe véve mégis sikernek könyvelhető el! Futottam egy biztonsági 1 óra 17 perces első kört, utána kb. egy percet frissítettem, majd jött egy 1 óra 21 percnél csak kicsivel tovább tartó második kör, vagyis nem szálltam el nagyon abban sem. Amellett ez a pálya még mindig az ország talán legszebb erdei futóösvénye. A Bükk az Bükk, vagyis a feltételek tulajdonképpen adottak, viszont ezt még tovább fokozza a pálya kijelölése, mely természetileg és futásilag is telitalálat, nem is beszélve arról a tényről, hogy egy maraton teljesítéséhez négyszer (egy félmaraton teljesítéséhez kétszer - ez szimpla matek :-) kell végigfutni rajta, tehát meg lehet barátkozni az apró részletekkel, és a körönként egyszer lehet integetni a szurkoló családtagoknak is. Egy körben van 350 méter szint, de olyan kellemesen elosztva, hogy aki nem akar sétálni, annak nem is nagyon kell, kivéve talán egy kb. 100-150 méter hosszú meredek emelkedőt, mert ott csak a bolondok nem váltanak át járásra (belőlük is akad azért pár :-)! Tájilag pedig az erdő mélye igazán megkapó, az az élő közeg, amelybe beleszabadulni olyan nagyszerű érzés mindenkinek, aki az élete 99%-ban a körülményei által ki van tiltva onnan. Még a versenyközpont helye is elképesztő érzékkel lett kiválasztva, a fás, ligetes, tisztásos Királyasztal gyönyörű és kiválóan alkalmas erre a célra.
Végezetül ejtsünk szót a rendezőkről, aki pontosak, kedvesek, segítőkészek, és rengeteg van belőlük. Nekik köszönhetően minden flottul és fantasztikus hangulatban zajlik a megérkezés első percétől a hazaindulásig, egy nagyszerű nappal, egy nagyszerű élménnyel lettem gazdagabb megint nekik köszönhetően. Elképesztő mennyiségű szarság van körülöttünk a hét többi napján, de amíg vannak olyan emberek, akiknek szívügyük az ilyen versenyek rendezése, addig érdemes hinni, érdemes élni. Búcsúzóul álljon itt a verseny kitalálójának a képe, arról az emléktábláról fotóztam le, melyet tavaly a 25-dik verseny alkalmából helyeztek el az ő tiszteletére a versenyközpont egyetlen épületének, egy büfének a falára, ugyanis pár éve eltávozott közülünk. Bizonyára sokáig ő volt a lelke ennek az eseménynek, de nagyon úgy tűnik, hogy távozásával a lélek nem illant el, beköltözött másokba, olyanokba, akik meg akarják őrizni ezt a évente ismétlődő felemelő versenyt (és meg akarják őrizni "atyjuk" emlékét is, mert ez a verseny az alapító halála óta az ő nevét, a Kisgyörgy Ádám nevet viseli). Lehet, hogy nincsenek is tisztában azzal, hogy milyen csodálatos dolgot tesznek. Lehet, hogy fogalmuk sincs arról, hogy mekkora szolgálat egy ilyen verseny megrendezése. Sőt valószínű, hogy nincs, hisz annyira egyszerűen, annyira természetesen adják nekünk futóknak ezt az eseményt, hogy arra nincsenek szavak. Annyira jön belőlük, annyira ilyenek, annyira jók! Annyira jó ez!
Végezetül ejtsünk szót a rendezőkről, aki pontosak, kedvesek, segítőkészek, és rengeteg van belőlük. Nekik köszönhetően minden flottul és fantasztikus hangulatban zajlik a megérkezés első percétől a hazaindulásig, egy nagyszerű nappal, egy nagyszerű élménnyel lettem gazdagabb megint nekik köszönhetően. Elképesztő mennyiségű szarság van körülöttünk a hét többi napján, de amíg vannak olyan emberek, akiknek szívügyük az ilyen versenyek rendezése, addig érdemes hinni, érdemes élni. Búcsúzóul álljon itt a verseny kitalálójának a képe, arról az emléktábláról fotóztam le, melyet tavaly a 25-dik verseny alkalmából helyeztek el az ő tiszteletére a versenyközpont egyetlen épületének, egy büfének a falára, ugyanis pár éve eltávozott közülünk. Bizonyára sokáig ő volt a lelke ennek az eseménynek, de nagyon úgy tűnik, hogy távozásával a lélek nem illant el, beköltözött másokba, olyanokba, akik meg akarják őrizni ezt a évente ismétlődő felemelő versenyt (és meg akarják őrizni "atyjuk" emlékét is, mert ez a verseny az alapító halála óta az ő nevét, a Kisgyörgy Ádám nevet viseli). Lehet, hogy nincsenek is tisztában azzal, hogy milyen csodálatos dolgot tesznek. Lehet, hogy fogalmuk sincs arról, hogy mekkora szolgálat egy ilyen verseny megrendezése. Sőt valószínű, hogy nincs, hisz annyira egyszerűen, annyira természetesen adják nekünk futóknak ezt az eseményt, hogy arra nincsenek szavak. Annyira jön belőlük, annyira ilyenek, annyira jók! Annyira jó ez!
2018. június 13.
Nagyon boldog vagyok, hogy ezen az úton járhatok, illetve futhatok. Nem tudom, meddig fogok eljutni rajta, de tudom, hogy jó nekem ez a távlat, pont nekem való, pont nekem lett kitalálva. Ez az út azoknak a skill-eknek a fejlesztését követeli tőlem, amelyekre a legnagyobb szükségem van, és annak a figyelemnek az állandó gyakorlását, amely a legtöbbet hozhatja ki belőlem. Nagyon fontos, hogy jó viszonyba kerüljek ezzel a elhívással, igent mondjak rá napjában sokszor, igent mondjak arra a vágyra, arra a belső indíttatásra, amely bennem támadt, sőt igent mondjak arra az élő, lüktető, fájó, drámákkal, de katarzisokkal is teli folyamatra, amelyből ez az egész lett, arra a folyamatra, aki tulajdonképpen én magam vagyok, de nem csak én, mert körülöttem minden is.
2018. június 11.
9 napja, vagyis a második tokaji futásom tervezett napja előtt eggyel jól becsípődött a derekam, nem mondom, hogy a legrosszabb történt, de két nap azért elég keserves volt, és a futásra egy darabig nem lehetett gondolni se. Ebből a bő egy hétből tegnap tértem vissza az egészséges emberek világába, és nem is rosszul, álljon itt egy levélrészlet bizonyságul az előbbi tagmondatban megfogalmazott állításra...
Tegnap futottam a Kopaszon, és teljesen meglepődtem. Ugyanazt a távot, mint a múltkor, jó öt perccel gyorsabban tettem meg. Lehet, hogy a szúnyogok miatt? Nem tudom, de végül odajutottam, hogy jövő héten a Bükkben a félmarival azért megpróbálkozom. Hátha ott is sok szúnyog lesz :-)...
Ez a terv most - a jelenlegi edzettségem, illetve a jelenlegi fizikai állapotom mellett - a tegnapi siker ellenére is egy kicsit őrültségnek tűnik, viszont a lelkiállapotommal már nagyobb összhangban van, azon kívül egy egészséges őrültségi szintet fenn kell tartani, mert az ember anélkül szétunná az agyát. Meg hát a legrosszabb, ami érhet, hogy feladom. Egyszerűen nem tudok szabadulni attól a zseniális mondattól, amelyik már ezerszer átsegített mindenféle akadályokon: Ha küzdesz, veszíthetsz, ha nem küzdesz, veszítettél. Ennek a mondatnak a jegyében vágok neki megint a bükki két körnek, ami sajnos sokkal kevesebb, mint a tavalyi meg a tavalyelőtti négy, de mégis nagy öröm lenne a teljesítése...
Tegnap futottam a Kopaszon, és teljesen meglepődtem. Ugyanazt a távot, mint a múltkor, jó öt perccel gyorsabban tettem meg. Lehet, hogy a szúnyogok miatt? Nem tudom, de végül odajutottam, hogy jövő héten a Bükkben a félmarival azért megpróbálkozom. Hátha ott is sok szúnyog lesz :-)...
Ez a terv most - a jelenlegi edzettségem, illetve a jelenlegi fizikai állapotom mellett - a tegnapi siker ellenére is egy kicsit őrültségnek tűnik, viszont a lelkiállapotommal már nagyobb összhangban van, azon kívül egy egészséges őrültségi szintet fenn kell tartani, mert az ember anélkül szétunná az agyát. Meg hát a legrosszabb, ami érhet, hogy feladom. Egyszerűen nem tudok szabadulni attól a zseniális mondattól, amelyik már ezerszer átsegített mindenféle akadályokon: Ha küzdesz, veszíthetsz, ha nem küzdesz, veszítettél. Ennek a mondatnak a jegyében vágok neki megint a bükki két körnek, ami sajnos sokkal kevesebb, mint a tavalyi meg a tavalyelőtti négy, de mégis nagy öröm lenne a teljesítése...
2018. május 27.
Ezek a tokaji futások egy kicsit mindig szürreálisak. Az ember felveszi magára a futócuccát, piros gyöngyvászon felsőrészű cipő, neonzöld futólábszár a SPURI futóboltból, fekete nadrág a Decathlonból, citromsárga felső ugyanonnan - gondolom érzékelhető a színösszeállítás meglehetősen bizarr volta, én például hányni tudnék tőle - erre jön rá az itatózsák, amely eleve egy olyan darab, hogy a trail futókon kívül senki nem érti, hogy mi az tulajdonképpen, többen valamilyen orvosi műszernek vélik, mintha egy barkácsolt infúziós palack vagy egy lebutított lélegeztető gép lenne, és a fejem tetejére egy citromsárga sapka, melyet öt éve vettem, hogy kitűnjek a sok szürke futó közül, hogy a csapattagjaim könnyebb ki tudjanak szúrni engem a mezőnyben, de azóta a futók 80%-a gondolja azt, hogy ez mennyire jó ötlet, amitől persze pont, hogy csapnivalóvá vált, négy emberből háromnak citromsárga sapka van a fején, akkor most kérem szépen, mondja meg valaki, hogy hogyan lehet itt kitűnni? Én egyébként a pöttyös sapkára szavazok, abból tényleg kevés van, meg a túró rudisok már régóta hajtogatják, hogy a pöttyös az igazi, lehet, hogy nekik van igazuk, bár attól félek, hogy a vége ugyanaz lenne, mint ami a sárga kalapokkal történt, egy majom százat csinált, és akkor az is bukott ulti lenne rekontrával, a futóversenyeken nem lehetne látni mást, csak pöttyös sapkákat, na azt hiszem, akkor jönne el az én időm újra az egyszínű sárgával :-)! Szóval ennyit az öltözködésről, utána be kell zárni az ajtót, kulcs a cipzáros zsebbe a pénz mellé, és irány az állomás természetesen futólépésben, hiszen az egy füst alatt a bemelegítés is. Az állomáson már vár a TGV szabolcsi változata, amelyen nem teng túl a enyémhez hasonló szerelésben lévő utasok tömege, más szóval egy kicsit kakukk tojásnak érzem magam mindig, de nem baj, illetve a csodálkozó pillantásokon mindig jót derülök :-)! Megilletődötten nyitom ki a vonat ajtaját, és közben mindig reménykedem, hogy hátha most nem marad a kilincs, illetve a fogantyú a kezemben. Ezúttal minden jól alakult, működött szépen a vonatajtó kinyit-becsuk, ahogy kell, legnagyobb megdöbbenésemre viszont az utastérbe alig tudok bejutni, ugyanis a takarítók olyan lelkesen dolgoznak, hogy csaknem elállják az utamat, még papírt is helyeznek el a WC-be (a papírnak még lesz szerepe a történet egy későbbi szakaszában), kezdek más szemmel nézni a közmunkára, meg Orbán Viktorra, aki ezt a nagyszerű dolgot kitalálta.
Alighogy letelepszem a termes kocsi egyik frissen takarított fakkjába (bántóan nagy tisztaságra azért ne gondoljon senki), egy kb nyolc-tíz gyerekes félig cigány, félig magyar nagycsalád rohamozza meg a kocsit, bár az is lehet, hogy nem is egy család, de valahogy azért összetartoznak. A kedvencemmé a 12 éves nagylány válik azonnal, látszik rajta, hogy nem először utazik egy csomó kölyökkel, rutinosan kezdi felhúzogatni az ablakokat ott, ahol nem ül senki, tudja jól, hogy a legnagyobb kockázatot a testvérkéi számára a mozgó vonat nyitott ablakán való kizuhanás veszélye jelenti. Élet van körülöttem, nem is kevés, kettőtől tíz éves korig úgy cikáznak körülöttem a pulyák, hogy alig bírom kapkodni a fejem. A felnőttek is jól elvannak, beszélgetnek, kicsit hangosan, de nem bántóan, az egyik parizert eszik magában, a másik nyers virslit, szerintem igazuk van, bizonyára nem akarják az étkezést túlbonyolítani. Elvben átmehetnék egy másik kocsiba, de meg sem fordul a fejemben, annyira élvezem a nyüzsgést, ám aztán történik egy kis baleset, az egyik pulya bekakál, illetve ki, mert pelenka nincs rajta, ne ez már egy kicsit őket is kihozza a sodrukból, bár annyira azért nem lesznek idegesek, mint sok kevésbé természeti nép lenne a helyükben. Egy kis hangoskodás közben oda jutnak, hogy a terméket valahogy el kell tüntetni, jó szolgálatot tesz a már említett WC papír, már amennyire az ilyen körülmények között alkalmazható. Becsületükre legyen mondva, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek az eredeti helyzet visszaállítására, de hát azért valljuk be, hogy vannak korlátok, a tőlük telhető nem elégíti ki még őket magukat sem, végül úgy döntenek, hogy inkább átköltöznek egy másik vagonba. Szerintem ez egy bölcs döntés, én is ezt tettem volna a helyükben, viszont ettől egyedül maradok, hirtelen nagy csend és valamennyi kaki szag vesz körül. Nem tudom, hogy miért, de az előbbi jobban zavar, mint az utóbbi...
A 40 perces vonatút hamar elröppen, és engem szíven üt az érzés, hogy Te, jó ég, pár perc és nekem futni kell. Ez mindig egy rettenetes nyilallás, de amikor valaki egy év után tér vissza egy olyan borzalmas helyre, mint a tokaji hegy, akkor a hatása fokozottan jelentkezik. Pár szökellés a pincesor előtt, utána egy kis vizelet téma, azzal is elmegy pár másodperc, de aztán csak eljön a pillanat, amikor már nem lehet tovább húzni. Illetve mégis lehet, jön le egy rozzant LADA a hegyi úton, nem lenne értelme megzavarni, de ez az utolsó kifogás, és amikor az is elment, akkor már tényleg nem tudok mit kitalálni. Óra indul, meg én is fel azon az emelkedőn, amely az egész futás legnehezebb része rögtön az elején, hiszen kevesebb, mint három kilométer alatt kb. 350 métert kell emelkedni odáig, ahol a piros jelzés kiválik a toronyhoz vezető útból, szintben jó 50 méterrel a csúcs alatt. Odáig szoktam futni, mert ott én is el szoktam térni, most is így tervezem, de hol van az még? Pár száz méter után találkozom egy kedves hölggyel, köszönök neki vidáman (illetve vidámnak próbálok mutatkozni, mert a futóknak illik vidámnak lenniük), közben a lábam beakad egy ágba, majdnem a karjaiban landolok, de a mozdulatán valahogy azt érzem, hogy olyan nagyon nem is bánta volna. Végül elmarad az affair, de csak hajszál híján, tanulság, hogy ezután többet nézegessem az utat magam előtt, és kevesebbet az egyébként nagyon kedves kiránduló lányokat és asszonyokat. Folytatom az utam a nedves völgykatlanban, annyi szúnyog tenyészik benne, mint bármelyik mocsárban, nem sok kedvem van futni, de megállni elsősorban miattuk még kevesebb. Egy kilométer után jön az első kanyar, és a legmegdöbbentőbb az, hogy még mindig élek. Van ott egy rövid sétálós szakasz, de utána szépen visszaállok a futásra, és megy minden pont úgy, ahogy egy éve. Ez teljesen felvillanyoz, érzem a sok áramot magamban :-)! Azt számolom, hogy ha 28 perc alatt felérek, akkor elégedett leszek magammal, ehelyett bő 27 perc alatt sikerül, amitől olyan boldog leszek, hogy meg se állok, és máris rátérek arra a jelzetlen ösvényre, mely a sípályától keletre vezet le egy gyönyörű erdőrészen keresztül a műútig. Nem hosszú szakasz, de végig lejt, és én kezdem megint szarvasnak érezni magam. Nem az a nagyszerű, hogy az erőnlét kezd visszajönni, a nagyszerű az, hogy a feeling is, a csörtetés, a mozgás öröme, amely tavaly ilyenkor annyira jellemzett. A műúton felfelé folytatom, de pár száz méter után letérek jobbra a piros jelzésen Tarcal felé. Nem akarok lefutni Tarcalig, az most még sok lenne, de nem akarok kitérő nélkül futni a csúcsra sem, mert az meg kevés. Így aztán úgy döntök, hogy kifutok addig a pontig, ahol a nagy panoráma Tarcalra, Bodrogkeresztúrra, meg az egész Zemplénre ki nem tárul. Az egy nagyon szép hely, onnan mindig nagy örömmel szoktam szemlélni a vidéket. Most sem teszek másként, bár csak néhány másodpercre állok meg, mert alapvetően mégis csak futni jöttem, és nem a szemlélődés végett. Hátra arc, irány vissza a műútra, azon pedig fel a csúcsig. Nem mondom, hogy úgy cikáztam, mint a villám, de egy becsületes tempót azért végig tartottam. Fenn a csúcson sem időzök sokkal többet, mint a szép kilátásnál, látok egy kollégát (futót), üdvözlöm, aztán szedem a lábam, nehogy utolérjen. A futók már csak ilyenek, összetartanak, de azért mindig támad bennük egy kis versenyszellem, amikor meglátják egymást :-)! A lefelé utat is nagyon élvezem, nem vagyok túl fáradt, tudom uralni a lépteimet, teszem egyik lábamat a másik után, ahova kell, ügyesen szökkenek innen oda és onnan ide a talajegyenetlenségek kívánalmai szerint, teljesen rendben van a mozgásom végig, illetve a legvégére azért elfáradok, de anélkül meg hiányérzet maradt volna bennem, vagyis ez a futás pont úgy zajlott le, ahogy a nagy könyvben meg van írva. 1:30 nem egy félelmetes idő kb. 11 km-re, de elsőnek azért teljesen jó, aztán majd lehet rajta farigcsálni szép lassan. Ha valaki előtte megkérdezte volna, hogy mit szólnék hozzá, nagy örömmel aláírtam volna.
A vonatig még volt idő, a boros pincék nyitva voltak, és nálam volt egy kis pénz. Ha valaki ezt a hármat összerakja, és nem teljesen debil, akkor ki kell találnia, hogy mi történt a futás után. A nagyon kedves borász hölgy egyébként először csak azt hitte, hogy vizet kérek, biztos látszott rajtam a szomjúság, és azt adott volna ingyen is, de aztán mondtam, hogy ennél azért többről van szó. Végül kitöltött nekem 2 deci száraz bort 260 forintért, mondtam neki, hogy én ebben a helyzetben egy ilyen kis számot nem tudok komolyan venni, végül 500 forintot fizettem mindenért, mert annak a 10 percnek az értékét, amelyet a kis asztalnál az árnyékban bort iszogatva eltöltöttem, pénzben nem lehetett kifejezni.
A hazaút sima volt, eső előtt hazaértem, ami azért érdekes, mert nem volt nálam semmi, amivel megvédhettem volna magam a bőrig ázástól. Tartottam ettől a naptól, mióta kitaláltam, hogy belecsapok a tokaji lecsóba, volt bennem egy kicsi görcs, félsz a rengeteg kihagyás után, de valami vagy valaki átsegített ezen a gáton, és amikor ilyesmi éri az embert, akkor nehezen állja meg könnyek nélkül. Vagy írás nélkül, ami majdnem ugyanaz! Nekem most nem is sikerült :-)!
Alighogy letelepszem a termes kocsi egyik frissen takarított fakkjába (bántóan nagy tisztaságra azért ne gondoljon senki), egy kb nyolc-tíz gyerekes félig cigány, félig magyar nagycsalád rohamozza meg a kocsit, bár az is lehet, hogy nem is egy család, de valahogy azért összetartoznak. A kedvencemmé a 12 éves nagylány válik azonnal, látszik rajta, hogy nem először utazik egy csomó kölyökkel, rutinosan kezdi felhúzogatni az ablakokat ott, ahol nem ül senki, tudja jól, hogy a legnagyobb kockázatot a testvérkéi számára a mozgó vonat nyitott ablakán való kizuhanás veszélye jelenti. Élet van körülöttem, nem is kevés, kettőtől tíz éves korig úgy cikáznak körülöttem a pulyák, hogy alig bírom kapkodni a fejem. A felnőttek is jól elvannak, beszélgetnek, kicsit hangosan, de nem bántóan, az egyik parizert eszik magában, a másik nyers virslit, szerintem igazuk van, bizonyára nem akarják az étkezést túlbonyolítani. Elvben átmehetnék egy másik kocsiba, de meg sem fordul a fejemben, annyira élvezem a nyüzsgést, ám aztán történik egy kis baleset, az egyik pulya bekakál, illetve ki, mert pelenka nincs rajta, ne ez már egy kicsit őket is kihozza a sodrukból, bár annyira azért nem lesznek idegesek, mint sok kevésbé természeti nép lenne a helyükben. Egy kis hangoskodás közben oda jutnak, hogy a terméket valahogy el kell tüntetni, jó szolgálatot tesz a már említett WC papír, már amennyire az ilyen körülmények között alkalmazható. Becsületükre legyen mondva, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek az eredeti helyzet visszaállítására, de hát azért valljuk be, hogy vannak korlátok, a tőlük telhető nem elégíti ki még őket magukat sem, végül úgy döntenek, hogy inkább átköltöznek egy másik vagonba. Szerintem ez egy bölcs döntés, én is ezt tettem volna a helyükben, viszont ettől egyedül maradok, hirtelen nagy csend és valamennyi kaki szag vesz körül. Nem tudom, hogy miért, de az előbbi jobban zavar, mint az utóbbi...
A 40 perces vonatút hamar elröppen, és engem szíven üt az érzés, hogy Te, jó ég, pár perc és nekem futni kell. Ez mindig egy rettenetes nyilallás, de amikor valaki egy év után tér vissza egy olyan borzalmas helyre, mint a tokaji hegy, akkor a hatása fokozottan jelentkezik. Pár szökellés a pincesor előtt, utána egy kis vizelet téma, azzal is elmegy pár másodperc, de aztán csak eljön a pillanat, amikor már nem lehet tovább húzni. Illetve mégis lehet, jön le egy rozzant LADA a hegyi úton, nem lenne értelme megzavarni, de ez az utolsó kifogás, és amikor az is elment, akkor már tényleg nem tudok mit kitalálni. Óra indul, meg én is fel azon az emelkedőn, amely az egész futás legnehezebb része rögtön az elején, hiszen kevesebb, mint három kilométer alatt kb. 350 métert kell emelkedni odáig, ahol a piros jelzés kiválik a toronyhoz vezető útból, szintben jó 50 méterrel a csúcs alatt. Odáig szoktam futni, mert ott én is el szoktam térni, most is így tervezem, de hol van az még? Pár száz méter után találkozom egy kedves hölggyel, köszönök neki vidáman (illetve vidámnak próbálok mutatkozni, mert a futóknak illik vidámnak lenniük), közben a lábam beakad egy ágba, majdnem a karjaiban landolok, de a mozdulatán valahogy azt érzem, hogy olyan nagyon nem is bánta volna. Végül elmarad az affair, de csak hajszál híján, tanulság, hogy ezután többet nézegessem az utat magam előtt, és kevesebbet az egyébként nagyon kedves kiránduló lányokat és asszonyokat. Folytatom az utam a nedves völgykatlanban, annyi szúnyog tenyészik benne, mint bármelyik mocsárban, nem sok kedvem van futni, de megállni elsősorban miattuk még kevesebb. Egy kilométer után jön az első kanyar, és a legmegdöbbentőbb az, hogy még mindig élek. Van ott egy rövid sétálós szakasz, de utána szépen visszaállok a futásra, és megy minden pont úgy, ahogy egy éve. Ez teljesen felvillanyoz, érzem a sok áramot magamban :-)! Azt számolom, hogy ha 28 perc alatt felérek, akkor elégedett leszek magammal, ehelyett bő 27 perc alatt sikerül, amitől olyan boldog leszek, hogy meg se állok, és máris rátérek arra a jelzetlen ösvényre, mely a sípályától keletre vezet le egy gyönyörű erdőrészen keresztül a műútig. Nem hosszú szakasz, de végig lejt, és én kezdem megint szarvasnak érezni magam. Nem az a nagyszerű, hogy az erőnlét kezd visszajönni, a nagyszerű az, hogy a feeling is, a csörtetés, a mozgás öröme, amely tavaly ilyenkor annyira jellemzett. A műúton felfelé folytatom, de pár száz méter után letérek jobbra a piros jelzésen Tarcal felé. Nem akarok lefutni Tarcalig, az most még sok lenne, de nem akarok kitérő nélkül futni a csúcsra sem, mert az meg kevés. Így aztán úgy döntök, hogy kifutok addig a pontig, ahol a nagy panoráma Tarcalra, Bodrogkeresztúrra, meg az egész Zemplénre ki nem tárul. Az egy nagyon szép hely, onnan mindig nagy örömmel szoktam szemlélni a vidéket. Most sem teszek másként, bár csak néhány másodpercre állok meg, mert alapvetően mégis csak futni jöttem, és nem a szemlélődés végett. Hátra arc, irány vissza a műútra, azon pedig fel a csúcsig. Nem mondom, hogy úgy cikáztam, mint a villám, de egy becsületes tempót azért végig tartottam. Fenn a csúcson sem időzök sokkal többet, mint a szép kilátásnál, látok egy kollégát (futót), üdvözlöm, aztán szedem a lábam, nehogy utolérjen. A futók már csak ilyenek, összetartanak, de azért mindig támad bennük egy kis versenyszellem, amikor meglátják egymást :-)! A lefelé utat is nagyon élvezem, nem vagyok túl fáradt, tudom uralni a lépteimet, teszem egyik lábamat a másik után, ahova kell, ügyesen szökkenek innen oda és onnan ide a talajegyenetlenségek kívánalmai szerint, teljesen rendben van a mozgásom végig, illetve a legvégére azért elfáradok, de anélkül meg hiányérzet maradt volna bennem, vagyis ez a futás pont úgy zajlott le, ahogy a nagy könyvben meg van írva. 1:30 nem egy félelmetes idő kb. 11 km-re, de elsőnek azért teljesen jó, aztán majd lehet rajta farigcsálni szép lassan. Ha valaki előtte megkérdezte volna, hogy mit szólnék hozzá, nagy örömmel aláírtam volna.
A vonatig még volt idő, a boros pincék nyitva voltak, és nálam volt egy kis pénz. Ha valaki ezt a hármat összerakja, és nem teljesen debil, akkor ki kell találnia, hogy mi történt a futás után. A nagyon kedves borász hölgy egyébként először csak azt hitte, hogy vizet kérek, biztos látszott rajtam a szomjúság, és azt adott volna ingyen is, de aztán mondtam, hogy ennél azért többről van szó. Végül kitöltött nekem 2 deci száraz bort 260 forintért, mondtam neki, hogy én ebben a helyzetben egy ilyen kis számot nem tudok komolyan venni, végül 500 forintot fizettem mindenért, mert annak a 10 percnek az értékét, amelyet a kis asztalnál az árnyékban bort iszogatva eltöltöttem, pénzben nem lehetett kifejezni.
A hazaút sima volt, eső előtt hazaértem, ami azért érdekes, mert nem volt nálam semmi, amivel megvédhettem volna magam a bőrig ázástól. Tartottam ettől a naptól, mióta kitaláltam, hogy belecsapok a tokaji lecsóba, volt bennem egy kicsi görcs, félsz a rengeteg kihagyás után, de valami vagy valaki átsegített ezen a gáton, és amikor ilyesmi éri az embert, akkor nehezen állja meg könnyek nélkül. Vagy írás nélkül, ami majdnem ugyanaz! Nekem most nem is sikerült :-)!
2018. május 26.
Most, hogy már teljesen megutáltam a futást, kezd egész jól menni. A csípőtáji fájdalom tompul, egyre kevésbé zavar, sík terepen stabilan le tudom futni a 10 km körüli távokat, a lépésszámom és a pulzusom is szépen igazodik a hozzám, stb. Igen, tudom, hogy ez önmagában nem egy nagy dicsőség, de mégis csak valami. Holnap átmegyek Tokajba, ahol jó egy éve nem voltam. Nyilván nagyon szar lesz felfutni a Kopaszra, a belemet is ki fogom köpni, az életkedvem is el fog menni, de az ember nem várhat a fájdalommentességre, ha még ebben az életben el akar jutni valahova, mert annyi ideje nincs. Kockázat nélkül nincs győzelem, illetve nincs semmi, csak egy sóvárgással párosult tehetetlen senyvedés a hegy lábánál, aminél már középtávon sincs rosszabb, ha meg az ember egy kicsit előrébb tekint, akkor cseszheti végképp az óvatosságát...
2018. május 6.
Ez egy akkora őrültség, hogy nem is értem magam, de mégis ott van, és megkérdőjelezhetetlenül. És ha elbukom, akkor majd elbukom, és kész, az nem baj, ha a bukás egy becsületes harc után jön, de ha el se kezdem, akkor még azt sem fogom megtapasztalni, hogy a bukás milyen, vagyis kimarad egy rettenetesen fontos élmény az életemből. Ebben a vállalkozásban tényleg nem az érdekes, hogy meddig jutok el, az érdekes, hogy amíg lehet, addig eljussak. Nem azt érzem, hogy győznöm kell feltétlenül, de azt nagyon, hogy kitérni nem lehet a kihívás elől, fel kell venni a kesztyűt, és amíg van ellenség, meg vagyok én is, addig vívni kell. Nem vagyok száz százalékig biztos benne, de azért elég jó esélyt adok rá, hogy ez leginkább önismereti kérdés. Leginkább talán arra vagyok kíváncsi fáncsi, hogy mit tudok ezzel a helyzettel kezdeni. Hogy mit hoz ki belőlem, mit szabadít fel bennem, hogy mekkora szenvedéssel jár, hogy az a szenvedés átfordul-e örömbe, hogy hol vannak a határaim, hogy át lehet-e jutni rajtuk, és ha igen, hogyan, és ha nem, akkor mért nem. És nem véletlenül kezdtem el beszélni a Száhel övről, mert a futás nagyon öncélú lenne, ha ez az önismereti kíváncsiság hiányozna belőle, viszont azt hiszem, hogy ez a rész soha sem hiányzik. Lupusszal beszélgettem a Mátrában, ő egy kicsit bizonytalan volt e tekintetben, de én azt hiszem, hogy még a csilli-villi neonfényű pólós 60 ezer forintos zsír új cipős, futok fél kört a szigeten, és hú, de elfáradtam Hamupipőkék is legalább részben ezért csinálják. Mindenki érzi, hogy a futás átalakítja őt, és mindenki érzi, hogy az az átalakulás nagyon fontos neki, de nem csak neki magának, az egész élete szempontjából az, viszont abból meg nagyon sokan profitálnak. A személyiségfejlődésem nem az én magán ügyem, igazi közügy, igazibb, mint a politika - mondjuk annál nem nehéz igazabbnak lenni, ugyanis az komplett hazugság. Az elmúlt egy évben ezt a dolgot több százszor mérlegre tettem, ha ki akart volna hunyni, lett volna rá alkalma, de eddig még nem hunyt ki. A futók körül élet van, jöhet sérülés, jöhet kihagyás, válság, magánéleti gödrök, minden lehet, de a futót ezek nem vágják földhöz. Illetve földhöz vágják, de utána az illető felkel és fut tovább. És teszi a dolgát, és azzal a fejlettebb látással és önismerettel teszi, amelyet a futás közben elsajátít, és az ebből fakadó áldás mindenhova eljut, ad abszurdum még a Száhel övbe is. Biztos vannak más hasonló dolgok is, helyettesítők azok számára, akik végképp nem tudnak megbarátkozni a futással, de azzal ne jöjjön senki, hogy én a családomat etetem a futás helyett. Mert a családját, ha szereti, és tiszta fejjel tiszta dolgokkal akarja etetni, akkor ne a futás helyett, hanem a futás mellett etesse. Ezek a dolgok ugyanis nem kioltják, hanem erősítik egymást. A futással töltött idő közösségi idő, illetve a közösségi időre készít fel a családtagot. Olyan, mint a fürdés. Mondja valaki, hogy én inkább nem fürdök, mert a fürdés idejét konkrétabban fordítom a családom javára. Mondhatja, de büdös lesz, és a családja nem fogja élvezni azt a konkrétabb jót akkor. Én viszont szeretném, ha a gyermekeim például azt látnák, hogy az apjuk ad magára, és beszáll azokba a ringekbe, ahova az élet hívja őt. Aztán legrosszabb esetben majd kipofozzák onnan, na és, kipofoztak már sokakat különféle ringekből előttem is, Leonidasz sem tudta megállítani a perzsa hadat, de azért ő volt a thermopülai csata hőse, nem a perzsák közül bárki. Lehet, hogy nem fogom végigjárni az utat, de abból a részéből, amelyet képes leszek bejárni, sokat fogok tanulni, és az nem csak nekem lesz jó, hanem sokaknak másoknak is. Egyébként sincs olyan, hogy valami csak egy embernek jó, mert ami csak neki jó, az nem jó neki se. Vagyis ezt a kérdést nem érdemes tovább boncolgatni, inkább futni kell bátran és odaadással. Ma is holnap is, azután is. Mert ha valaki meggyógyul egy kilenc hónap óta tartó betegségből, akkor az nem véletlenül történik meg vele. Vagyis a gyógyulás kötelez...
2018. május 3.
Az az igazság, hogy alig van fogalmam saját magamról, és ahogy telik az idő, és zajlanak életem eseményei, ezt egyre inkább érzem. Ettől a projekttől - nem csak a futástól, hanem mindentől, amit még magával hoz - azt várom, hogy jobban értsem magam. Hogy jobban tudjam, kinek és miért születtem, hogy jobban tudjam, mi az én saját személyre szabott életem lényege. Igyekszem bátran végigfutni az előttem lévő pályát... Mindenkinek az a jó!
2018. április 30.
Egy nagy visszatérésben vagyok éppen, beteg voltam kicsit, ha úgy vesszük, kilenc hónapon át, de ha kilenc évet mondanék, annak is lenne egy kis értelme, mindegy, nem az számít, hogy, mennyi ideig tartott az agonizálás, hanem az, hogy új élet van, és ezzel párhuzamosan a Leonidasz futása blog is visszatér oda, ahonnan jött, vagyis a futáshoz. Az élet nem könnyű, viszont szép, és nagy részt azért, mert vannak benne nehézségek, amelyeken felülkerekedhetünk. Jó tudom, hogy ez most úgy hangzik, mint egy motivációs tréning tananyaga, meg azt is tudom, hogy aki a Száhel öv szélén ebben a pillanatban épp éhen hal, annak mondhatnék ilyen süket szólamokat, nem lenne tőle nagyon boldog, viszont, ha nem indulunk el semerre, akkor nem is fogunk eljutni sehova. Nem a Száhel övbe nem fogunk eljutni, de egymás, sőt még magunk megértéséig se. Tehát nekem az a taktikám, hogy fussunk egy darabig, értsük meg magunkat, értsük meg egymást, és ha ezek megvannak, utána lehet menni a Száhel övbe aratni. Ha valaki hiszi, hogy ez egy jó taktika, akkor kövessen!
2018. április 29.
Ha valaki azt gondolná, hogy a hosszú kihagyás, illetve igen csak kis mennyiségű futással jelzett periódus hatására elálltam a tavaly nyáron megfogalmazott nagy projektemtől, az nagyon téved, sőt, azt kell mondanom, hogy sokkal motiváltabb és sokkal lelkesebb vagyok, mint kilenc hónapja, viszont az igaz, hogy százezer dologhoz egész máshogy viszonyulok most, mint korábban, és ez alól a futás sem kivétel. Sajnos az ember, bármibe fog, annak van egy kis pótcselekvés jellege. Ezt az ellentmondást egyszerűen nem lehet kiiktatni, illetve aki megpróbálja, az egy lajhár szintjére fog lesüllyedni körülbelül kettő másodperc alatt. Tálcán kínálja magát a kifogás, hogy ugyan már, csak az egod küszködik, hogy felmutathasson valamit, és utána büszkén verhesse a mellét, hogy na, lássátok, én megmondtam! Sajnos-szerencsére azonban a helyzet az, hogy erre az egyébként tényleg nagyon kézenfekvő kimenetelre az említett projekt teljesen alkalmatlan, egyszerűen azért, mert ennyit az egoért, nem lehet futni, ennyit csak az ego haláláért lehet. Persze, ettől még bármi lehet, de az biztos, hogy nem a futásra kell összpontosítani, mert abból legfeljebb egy csomó reménytelen vergődés lesz, meg néhány - akár komoly - sérülés, ez egy ilyen játék, ha valaki valami nagyot nagyon akar, arról akár lehet is mondhat abban a szent pillanatban. Ennek a projektnek úgy kell nekilátni, mint egyébként mindennek, hogy nem a végcél lényeges, hanem az út, amely felé vezet, még akkor is, ha ilyen mondásokat nagy szeretettel szoktunk lila ködnek titulálni, például képzeld csak el, mit szólna a főnököm, ha azt mondanám neki, hogy lesz...rom a munkám eredményét, sokkal fontosabb, hogy dolgozom, mint az, hogy elérek-e bármit is a munkámmal. Azt hiszem elkerekedne a szeme, ugyanis neki az egyáltalán nem számít, hogy dolgozom-e, neki az számít, hogy felmutatok-e valamit, és hogy én a valamit munkával mutatom-e fel vagy valamilyen varázslással (esetleg a beosztottaim belének a kitaposása által), az őt teljesen hidegen hagyja. Hát csak ennyire élünk egy érdekes, kifordított világban :-)! Én viszont egy kicsit átfogalmazom a projektem célját, illetve pontosítanám. Nem arról van szó, hogy le akarom futni azt a bizonyos távot, hanem arról, hogy a futásban akár annak a távnak a teljesítéséig is el akarok menni, ha az segítségemre van az emberré válásomban. Nem tudom, hogy érthetően fogalmaztam-e, de remélem, hogy igen. Ha nem világos még minden, de azért érdekel Benneteket, hogy mit értek alatta, akkor lehet majd tovább olvasgatni itt, hisz lesznek további blogbejegyzések, és akkor talán majd kivilágosodik kicsit az, aminek egy kicsit még a saját magam számára is világosodnia kell. Az már biztos, hogy Leonidasz királyról találtam egy szép képet az interneten, amelyet a hosszú hétvége során 15 USD-ért meg fogok vásárolni, ugyanis annyiba kerül, de ezúttal nem sajnálom rá a pénzt. Ez a blog, meg ez a projekt ugyanis (akárcsak az EDDA művek) velem együtt - és persze Veletek együtt is, hisz Nélkületek egy fabatkát sem érne - MINDÖRÖKKÉ ÉL! Bátorság, ne féljetek! Nem tudom, ki mondta, illetve tudom, de nem számít, az számít, hogy kinek mondta: nekünk :-)! Hajrá :-)))!
2018. április 15.
Mától (is) új élet kezdődik. Tegnap hosszú idő után először mentem ki futni az erdőbe, mely futás egyébként pont úgy zajlott le, és pont annyi fizikai kielégülést hozott, amennyit a hosszú idő óta első futások szoktak hozni, vagyis a gyönyörű idő ellenére se túl sokat :-)! Viszont ez mégiscsak egy fontos határkő, hiszen beteg voltam, hosszú hónapokon át nem tudtam mit kezdeni egy far- és csípőproblémával, mely azonban lassú gyógyulás után mostanra annyira enyhült, hogy már az erdei futást is be mertem vállalni (a futópadon ezalatt az idő alatt is rendszeresen futottam, igaz, csak eléggé csökkentett távokat). Tervem az, hogy fokozatosan visszatérek a természetes közegembe, vagyis a szabadba, a különböző erdei és mezei futóösvényekre. Ezzel párhuzamosan a blogolást is átértékeltem, és lesznek változások. Hosszúakat mostantól nem akarok írni, sokkal szintetikusabban, sokkal összefogottabban, sokkal tömörebben szeretnék fogalmazni, úgy is mondhatom, hogy a mennyiségről a minőségre szeretnék váltani. Eddig jórészt terápiás céllal írtam, szükségem volt arra, hogy a bennem lévő töménytelen mennyiségű szerencsétlenséget kiírjam magamból, éveken keresztül éreztem magam úgy, mint egy gyomor beteg ember, aki térdel a nagy fehér porcelán előtt, és az idő múlásával egyenes arányban növekszik az értetlensége, hogy honnan tud lenni benne még mindig kihányni való. Valószínű, hogy ez a terápiás motívum nem fog megszűnni ezután sem - az összes nagy ember annak köszönheti a nagyságát, hogy valamikori, illetve emberi létéből fakadó alapvető és rettenetes sérülését (az Egyház ezt nagyon helytelenül eredendő bűnnek nevezi, azért nagyon helytelenül mert ezzel a szóhasználattal egy csomó egyáltalán nem odavaló dolgot asszociáciál hozzá) megértette, és mert vállalkozni a gyógyulás hosszú és általában igen csak megalázó folyamatára - viszont közben szeretnék adni másoknak is, hiszen a gyógyulás és a gyógyítás olyan dolgok, amelyek az egymástól való legkisebb mértékű elszigetelést sem tűrik meg. Van már egy új blog, címe az, hogy Leonidasz jegyzetei (aki kíváncsi rá, azt a fenti menü második pontja elvezeti oda), abba fog felkerülni minden olyan bejegyzés, amely nem szigorúan a futással kapcsolatos, míg ide mostantól csak a futással közvetlen kapcsolatban álló élményekről fogok írni, úgy is mondhatnám, hogy mostantól ez egy színtiszta futóblog lesz, már amennyire az életben vannak színtiszta dolgok :-)! Tudom, hogy sokan szerettek, legalábbis ezt vagy azt belőlem, tudom azt is, hogy sokan a pokolba kívántok, legalábbis ezt vagy azt belőlem. Azt hiszem, ez teljesen jó így, megnyugtatlak Benneteket, hogy én is pont ugyanígy vagyok Veletek :-)! Éppen ezt hívják életnek illetve az élet az életünk legizgalmasabb rétege éppen ez Vigyázzatok magatokra nagyon!
2018. április 8.
Az utolsó a választás eredménye előtt
Teljesen beteg dolog a bécsi vagy a stockholmi közállapotokkal érvelni a nyugat hanyatlása mellett de egy centivel sem nívósabb az európai városok csillogó külsője meg a jól szervezett infrastruktúrája alapján ellentétes következtetésre jutni Az igazság ugyanis az hogy Európa ötszáz éve képtelen megélni a saját erőforrásaiból ebben a tekintetben tulajdonképpen egyedül álló a kontinensek sorában és ha még akar magának valamilyen jövőt akkor ezt lassan be kéne látnia Lehet ezt úgy is mondani hogy mekkora nagy fejlődést produkáltunk de nyilván az csak a hivatalos verzió amelyet mindnyájan nagyon jól megtanultunk és most szajkózzuk tovább mint szavaló gépek a központi bizottság határozatait és amelynek - mint ahogy az a hivatalos verziók esetében már csak lenni szokott - a valósághoz semmi köze sincs A valóság az hogy ez a civilizáció egy fellángolás melyet összerabolt széna hegyek tápláltak és melynek azok ellobbanása után esélye sincs tovább égni Nincs mert felületes mohó és önző vágyakból született nem a szív mélységeiből nem az emberi lélek gyötrelmeiből Rövid távú célok önös érdekek szellemtelen teljesítmények szülték felfuvalkodott elbizakodott önmaguktól eltelt magukat felsőbbrendűnek hívő népek valósították meg Vagy számot vetünk ezzel és a tanulságoktól megrendülve behajózunk valami egészen másba és akkor talán még tudunk segíteni valakinek vagy nem és akkor nem hajózunk sehova csak állunk a parton és nézünk és akkor - természetesen - rajtunk se fog segíteni senki
Az első a választás eredménye után
Na most akkor lehet gondolkodni hogy továbbra is álmodunk jó nagyokat a központi bizottság határozata alapján az európai ember felsőbbrendűségéről utazunk tovább az olcsó lovon és mindenkit elküldünk a jó büdös francba aki az álmainkat nem hiszi el vagy elkezdünk szóba állni azokkal az emberekkel akiket Európa eddig valahogy nem talált meg levegőnek nézett illetve legjobb esetben átlépett rajtuk mint tehénszaron a pásztor amikor hazafelé ballagott a munka után a mzőről Amit a magyar balos értelmiség művel a rendszerváltás óta az "gyönyörű" mása annak a történetnek amit a kontinens egésze játszik 500 éve az egész világgal és az eredmény is hasonló lesz: egyszerűen le fognak szavazni minket mint okos tojást a parasztok és akkor majd sírhatunk hogy befellegzett a felvilágosodásnak
Teljesen beteg dolog a bécsi vagy a stockholmi közállapotokkal érvelni a nyugat hanyatlása mellett de egy centivel sem nívósabb az európai városok csillogó külsője meg a jól szervezett infrastruktúrája alapján ellentétes következtetésre jutni Az igazság ugyanis az hogy Európa ötszáz éve képtelen megélni a saját erőforrásaiból ebben a tekintetben tulajdonképpen egyedül álló a kontinensek sorában és ha még akar magának valamilyen jövőt akkor ezt lassan be kéne látnia Lehet ezt úgy is mondani hogy mekkora nagy fejlődést produkáltunk de nyilván az csak a hivatalos verzió amelyet mindnyájan nagyon jól megtanultunk és most szajkózzuk tovább mint szavaló gépek a központi bizottság határozatait és amelynek - mint ahogy az a hivatalos verziók esetében már csak lenni szokott - a valósághoz semmi köze sincs A valóság az hogy ez a civilizáció egy fellángolás melyet összerabolt széna hegyek tápláltak és melynek azok ellobbanása után esélye sincs tovább égni Nincs mert felületes mohó és önző vágyakból született nem a szív mélységeiből nem az emberi lélek gyötrelmeiből Rövid távú célok önös érdekek szellemtelen teljesítmények szülték felfuvalkodott elbizakodott önmaguktól eltelt magukat felsőbbrendűnek hívő népek valósították meg Vagy számot vetünk ezzel és a tanulságoktól megrendülve behajózunk valami egészen másba és akkor talán még tudunk segíteni valakinek vagy nem és akkor nem hajózunk sehova csak állunk a parton és nézünk és akkor - természetesen - rajtunk se fog segíteni senki
Az első a választás eredménye után
Na most akkor lehet gondolkodni hogy továbbra is álmodunk jó nagyokat a központi bizottság határozata alapján az európai ember felsőbbrendűségéről utazunk tovább az olcsó lovon és mindenkit elküldünk a jó büdös francba aki az álmainkat nem hiszi el vagy elkezdünk szóba állni azokkal az emberekkel akiket Európa eddig valahogy nem talált meg levegőnek nézett illetve legjobb esetben átlépett rajtuk mint tehénszaron a pásztor amikor hazafelé ballagott a munka után a mzőről Amit a magyar balos értelmiség művel a rendszerváltás óta az "gyönyörű" mása annak a történetnek amit a kontinens egésze játszik 500 éve az egész világgal és az eredmény is hasonló lesz: egyszerűen le fognak szavazni minket mint okos tojást a parasztok és akkor majd sírhatunk hogy befellegzett a felvilágosodásnak
2018. április 2.
Locsolóvers
Dánia egy boldog ország
Ám messze van Koppenhága
Én azt kérem itt nyíljon ki
Lényed minden gazdagsága
Itt nyíljon ki itt repítsen
Színek szavak szelek szárnyán
Nő vagy hölgy vagy gyönyörködtess
Kerüljön el minden ármány
Arcod fénye ajkad tánca
Ríkassa a férfi népet
Szem szárazon ne maradjon
Ki Téged néz lásson szépet
Lásson szépet szívszakasztót
Nyilalj bele minden szívbe
Nélküled itt nincsen ünnep
Kopogtatok kérlek hívj be
Hívj be teríts fehér asztalt
Nincs ki éhem csillapítsa
Belőlem a bánat mérget
Mindörökre kiszakítsa
Mindörökre? Kis időre?
Arra ami Benned tárul
Sokat nem kérek ma Tőled
Mosolyod mindent elárul…
Virtuális locsolásért
Virtuális csokinyúl
Szívem ilyen ajándékhoz
Teljesen jól viszonyul
Dánia egy boldog ország
Ám messze van Koppenhága
Én azt kérem itt nyíljon ki
Lényed minden gazdagsága
Itt nyíljon ki itt repítsen
Színek szavak szelek szárnyán
Nő vagy hölgy vagy gyönyörködtess
Kerüljön el minden ármány
Arcod fénye ajkad tánca
Ríkassa a férfi népet
Szem szárazon ne maradjon
Ki Téged néz lásson szépet
Lásson szépet szívszakasztót
Nyilalj bele minden szívbe
Nélküled itt nincsen ünnep
Kopogtatok kérlek hívj be
Hívj be teríts fehér asztalt
Nincs ki éhem csillapítsa
Belőlem a bánat mérget
Mindörökre kiszakítsa
Mindörökre? Kis időre?
Arra ami Benned tárul
Sokat nem kérek ma Tőled
Mosolyod mindent elárul…
Virtuális locsolásért
Virtuális csokinyúl
Szívem ilyen ajándékhoz
Teljesen jól viszonyul
2018. március 31.
Kampány
Azt gondolom, hogy Orbán egy elég nagy kaliberű ember, de bedarálta az a közeg, amelyben mozgott és alkotott.
Még soha nem voltam olyan közel, ahhoz, hogy elmenjek szavazni és a baloldalra szavazzak, mint most, de végül úgy döntöttem, hogy nem fogok elmenni mégse, az ország sorsa az én szavazatom nélkül is kiforrja magát.
Nem igazi kérdés az, hogy jobb vagy bal, az igazi kérdés az, hogy én vagy egy rajtam kívül álló, számomra tökéletesen idegen rendszer... De az nem a szavazáson dől el. Európának bátor, elszánt, önazonos emberekre van szüksége és nem egy lassan biológiai értelemben is visszafejlődő majom populációra. Semmiképpen se bódult, önmaga elől, a saját személyisége, a saját élete megoldatlanságai, illetve e megoldatlanságok által kitűzött út, fejlődés bejárása, zarándoklat, küzdelem elől nyájakba, csőcselékekbe menekülő szánalmas droidok regimentjére.
Ha elvállalom magamat, azt a személyt, aki én vagyok, akkor lesz egy európai ember a nagyon kevés már meglévő mellé, ha ezt nem teszem meg, ha elhiszem, vagy inkább megvezetem magam azzal a kapitális hazugsággal, hogy egy zászló lobogtatásának van bármi értelme is, akkor az az esély, akit Gyurinak vagy akár Leonidasznak is hívhatnak, de lehet Jancsi, János, Attila, Józsi, Mária, Ilona, Péter, Pál, Dani, Ildikó, Ernő, Márta, Tamás, Zoli, Zsolt, Gábor, Fülöp, László, Gabriella, Dorka, Dominika, Anna vagy Dávid, Eszter, Gyula, Ádám illetve sorolhatnám a neveket a végtelenségig, szóval akkor ezek az esélyek szépen el fognak tűnni a történelem süllyesztőjében. Ez az igazi kérdés, ezen múlik Európa jövője, meg Magyarország jövője, és nem azon, hogy ki fog nyerni április 8-dikán, mert az a fentiekhez képest irreleváns tényező.
Ez akkor dől el, amikor kiállok azért az anyagi és szellemi gazdagságért, aki az én lényem, vagy nem teszem meg ezt, mert gyáván leszűkítem magam egy örökölt vagy találomra kiválasztott elvre, egy ideológiára vagy egy gyakorlatra, egy életmódra, egy sémára, mert a teljességet, a sokoldalúságot, a sok szempontúságot túl nagy tehernek érzem és ezért elmenekülök előle. Ez akkor dől el, amikor becsapom és egy könnyű siker fényével napoztatom magam vagy amikor kimegyek a ködbe, sőt a viharnak is tudok örülni.Ez akkor dől el, amikor a kényelem meg a mindenféle kényeztetések helyett nagy tudatossággal vállalom el az életem jelenvaló pillanatát annak minden ízével, színével együtt vagy amikor ezt nem teszem meg, és helyette inkább benyalok olyan káprázatoknak, hogy az ország sorsát papírfecnikre húzott tollvonások határozzák meg. Ezen az őrültségen már ezer éve is csodálkozott volna mindenki, az első királyunk az egész udvartartásával együtt.
Hiszen az egész újkori politika és minden ami, abban lecsapódik, megmutatkozik, huszonhatodik következmény csak, hiszen az a közeg, ami körülvesz minket, csak egy tükör, a mi mostani állapotunk, emberi megvalósultságunk mostani fokának tükre. Azt a képet mutatja, amelyik a mi kis létsunnyogásaink összeadódásából, tízmillió ember létsunnyogásából jött ki. És ennek a képnek a sivárságából lassan mindenkinek le kéne vonnia a személyre szóló tanulságokat, és a legkevésbé imádnia kéne azt a képet, meg a haladás egyetlen lehetséges eszközének tartani. Hiszen egy kép nem eszköz, nem arra való, arra való, hogy szolgáljon minket, arra való hogy azt szemlélve, valamit megértsünk magunkból.
Komolyan mondom, hogy az ember a világtörténelem során olyannyira maga alatt, mint most, még soha nem volt. Csak az a baj, hogy innen még mindig lehet még lejjebb menni. És fogunk is, ha azt folytatjuk, amit most csinálunk....
Ne tegyük, én amellett kampányolok, hogy ne tegyük!
Azt gondolom, hogy Orbán egy elég nagy kaliberű ember, de bedarálta az a közeg, amelyben mozgott és alkotott.
Még soha nem voltam olyan közel, ahhoz, hogy elmenjek szavazni és a baloldalra szavazzak, mint most, de végül úgy döntöttem, hogy nem fogok elmenni mégse, az ország sorsa az én szavazatom nélkül is kiforrja magát.
Nem igazi kérdés az, hogy jobb vagy bal, az igazi kérdés az, hogy én vagy egy rajtam kívül álló, számomra tökéletesen idegen rendszer... De az nem a szavazáson dől el. Európának bátor, elszánt, önazonos emberekre van szüksége és nem egy lassan biológiai értelemben is visszafejlődő majom populációra. Semmiképpen se bódult, önmaga elől, a saját személyisége, a saját élete megoldatlanságai, illetve e megoldatlanságok által kitűzött út, fejlődés bejárása, zarándoklat, küzdelem elől nyájakba, csőcselékekbe menekülő szánalmas droidok regimentjére.
Ha elvállalom magamat, azt a személyt, aki én vagyok, akkor lesz egy európai ember a nagyon kevés már meglévő mellé, ha ezt nem teszem meg, ha elhiszem, vagy inkább megvezetem magam azzal a kapitális hazugsággal, hogy egy zászló lobogtatásának van bármi értelme is, akkor az az esély, akit Gyurinak vagy akár Leonidasznak is hívhatnak, de lehet Jancsi, János, Attila, Józsi, Mária, Ilona, Péter, Pál, Dani, Ildikó, Ernő, Márta, Tamás, Zoli, Zsolt, Gábor, Fülöp, László, Gabriella, Dorka, Dominika, Anna vagy Dávid, Eszter, Gyula, Ádám illetve sorolhatnám a neveket a végtelenségig, szóval akkor ezek az esélyek szépen el fognak tűnni a történelem süllyesztőjében. Ez az igazi kérdés, ezen múlik Európa jövője, meg Magyarország jövője, és nem azon, hogy ki fog nyerni április 8-dikán, mert az a fentiekhez képest irreleváns tényező.
Ez akkor dől el, amikor kiállok azért az anyagi és szellemi gazdagságért, aki az én lényem, vagy nem teszem meg ezt, mert gyáván leszűkítem magam egy örökölt vagy találomra kiválasztott elvre, egy ideológiára vagy egy gyakorlatra, egy életmódra, egy sémára, mert a teljességet, a sokoldalúságot, a sok szempontúságot túl nagy tehernek érzem és ezért elmenekülök előle. Ez akkor dől el, amikor becsapom és egy könnyű siker fényével napoztatom magam vagy amikor kimegyek a ködbe, sőt a viharnak is tudok örülni.Ez akkor dől el, amikor a kényelem meg a mindenféle kényeztetések helyett nagy tudatossággal vállalom el az életem jelenvaló pillanatát annak minden ízével, színével együtt vagy amikor ezt nem teszem meg, és helyette inkább benyalok olyan káprázatoknak, hogy az ország sorsát papírfecnikre húzott tollvonások határozzák meg. Ezen az őrültségen már ezer éve is csodálkozott volna mindenki, az első királyunk az egész udvartartásával együtt.
Hiszen az egész újkori politika és minden ami, abban lecsapódik, megmutatkozik, huszonhatodik következmény csak, hiszen az a közeg, ami körülvesz minket, csak egy tükör, a mi mostani állapotunk, emberi megvalósultságunk mostani fokának tükre. Azt a képet mutatja, amelyik a mi kis létsunnyogásaink összeadódásából, tízmillió ember létsunnyogásából jött ki. És ennek a képnek a sivárságából lassan mindenkinek le kéne vonnia a személyre szóló tanulságokat, és a legkevésbé imádnia kéne azt a képet, meg a haladás egyetlen lehetséges eszközének tartani. Hiszen egy kép nem eszköz, nem arra való, arra való, hogy szolgáljon minket, arra való hogy azt szemlélve, valamit megértsünk magunkból.
Komolyan mondom, hogy az ember a világtörténelem során olyannyira maga alatt, mint most, még soha nem volt. Csak az a baj, hogy innen még mindig lehet még lejjebb menni. És fogunk is, ha azt folytatjuk, amit most csinálunk....
Ne tegyük, én amellett kampányolok, hogy ne tegyük!
2018. március 30.
Nagypéntek
Senkin nem lehet számon kérni hogy logikátlanul viselkedik Az ember alapvetően nem egy logikus lény sőt az egész létezés sem az Az emberben van egy kis rész amely igyekszik logikusan érvelni de számtalan döntést nem az a részünk hoz meg számtalan útra nem az a részünk indul el Vágyaink indíttatásaink törekvéseink nagyobb forrásból fakadnak mint amennyit be tudunk mérni de a céljaink is nagyobbak annál Igazából senki nem akar megmaradni az érthető körén belül senkit nem elégít ki az amihez ott hozzá juthat igazából szíve mélyén mindenki misztikus legfeljebb elfelejtette a misztikusságát már praktikus teendői végzése közben sőt annyira eltávolodott tőle hogy már semmit sem tud felidézni belőle Vigyázzunk nagyon mert az a közeg amelyben élünk fizikai értelemben talán egyszerűbb pillanatnyilag de szellemi értelemben mérve ugyanannyira megküzdeni való mint a dzsungel mélye vagy még rosszabb is annál Emberi létünket most nem vadállatok veszélyeztetik emberi létünket most leginkább az veszélyezteti hogy a kényelmünk a fizikai létünk könnyebbsége érdekében általunk teremtett minket körülvevő rendszer aránytalanságai emberidegensége korlátozó volta kettéhasít minket és amikor majd ez a kettéhasítás tényleg befejeződik egyszerűen senki nem fogja tudni megmondani hogy a logikus körén kívül maradt felünk mihez fog kezdeni Mit fog tenni az a felünk amellyel addigra minden kapcsolatunkat el fogjuk veszíteni mit fog tenni lényegében nélkülünk vagy másként mondva mit fogunk tenni mi magunk nélkül? Nyugtalanító előjelek sokasága mutatja hogy ez a kérdés egyáltalán nem légből kapott ugyanis már most is vannak teljesen szétesett emberek sőt lehet hogy a többségünk az csak még nem érzékeljük egész világosan A körülöttünk lévő az egész földi társadalom integritását veszélyeztető globális problémák gyökeréig általában nem merünk leásni pedig ha megtennénk pontosan oda jutnánk amiről most írok A társadalmainkban jelentkező törésvonalak a mi belső töréseink következményei és ezzel lassan jó lenne számot vetni mert amíg ezt a számvetést nem végezzük el csak a semmit kavarjuk és közben lehet hogy kifutunk az időből...
Senkin nem lehet számon kérni hogy logikátlanul viselkedik Az ember alapvetően nem egy logikus lény sőt az egész létezés sem az Az emberben van egy kis rész amely igyekszik logikusan érvelni de számtalan döntést nem az a részünk hoz meg számtalan útra nem az a részünk indul el Vágyaink indíttatásaink törekvéseink nagyobb forrásból fakadnak mint amennyit be tudunk mérni de a céljaink is nagyobbak annál Igazából senki nem akar megmaradni az érthető körén belül senkit nem elégít ki az amihez ott hozzá juthat igazából szíve mélyén mindenki misztikus legfeljebb elfelejtette a misztikusságát már praktikus teendői végzése közben sőt annyira eltávolodott tőle hogy már semmit sem tud felidézni belőle Vigyázzunk nagyon mert az a közeg amelyben élünk fizikai értelemben talán egyszerűbb pillanatnyilag de szellemi értelemben mérve ugyanannyira megküzdeni való mint a dzsungel mélye vagy még rosszabb is annál Emberi létünket most nem vadállatok veszélyeztetik emberi létünket most leginkább az veszélyezteti hogy a kényelmünk a fizikai létünk könnyebbsége érdekében általunk teremtett minket körülvevő rendszer aránytalanságai emberidegensége korlátozó volta kettéhasít minket és amikor majd ez a kettéhasítás tényleg befejeződik egyszerűen senki nem fogja tudni megmondani hogy a logikus körén kívül maradt felünk mihez fog kezdeni Mit fog tenni az a felünk amellyel addigra minden kapcsolatunkat el fogjuk veszíteni mit fog tenni lényegében nélkülünk vagy másként mondva mit fogunk tenni mi magunk nélkül? Nyugtalanító előjelek sokasága mutatja hogy ez a kérdés egyáltalán nem légből kapott ugyanis már most is vannak teljesen szétesett emberek sőt lehet hogy a többségünk az csak még nem érzékeljük egész világosan A körülöttünk lévő az egész földi társadalom integritását veszélyeztető globális problémák gyökeréig általában nem merünk leásni pedig ha megtennénk pontosan oda jutnánk amiről most írok A társadalmainkban jelentkező törésvonalak a mi belső töréseink következményei és ezzel lassan jó lenne számot vetni mert amíg ezt a számvetést nem végezzük el csak a semmit kavarjuk és közben lehet hogy kifutunk az időből...
2018. március 29.
Hosszú
Kedves Katinka! Az olimpiai aranyak után megmutattad, hogy egy nagyon másik síkon is le tudod győzni magad. Eddig is nagyon szerettelek, de most megint nőttél a szememben, nem is keveset. A pokoljárások után mindig máshogy folytatódik az élet, mint ahogy előtte zajlott, de nem baj, sőt ez a normális, és ezt el is kell fogadnunk. Viszont nagyon fiatal vagy még, egy nagyon nagy történet áll még Előtted. Kevésbé versenyzőként talán, lehet, hogy inkább emberként és azon belül nőként, de én még egy nagy úszó visszatérésedre számítok, úgy érzem, az még benne van a pakliban, illetve az még kell, hogy utána nyugodtan lehessen mást csinálni. Egyszer, csak egyszer még szeretnélek a dobogó tetején látni, és szeretném Veled sírni a magyar himnuszt, kérlek szerezd meg nekem ezt az élményt, és szerezd meg magadnak is!
Kedves Katinka! Az olimpiai aranyak után megmutattad, hogy egy nagyon másik síkon is le tudod győzni magad. Eddig is nagyon szerettelek, de most megint nőttél a szememben, nem is keveset. A pokoljárások után mindig máshogy folytatódik az élet, mint ahogy előtte zajlott, de nem baj, sőt ez a normális, és ezt el is kell fogadnunk. Viszont nagyon fiatal vagy még, egy nagyon nagy történet áll még Előtted. Kevésbé versenyzőként talán, lehet, hogy inkább emberként és azon belül nőként, de én még egy nagy úszó visszatérésedre számítok, úgy érzem, az még benne van a pakliban, illetve az még kell, hogy utána nyugodtan lehessen mást csinálni. Egyszer, csak egyszer még szeretnélek a dobogó tetején látni, és szeretném Veled sírni a magyar himnuszt, kérlek szerezd meg nekem ezt az élményt, és szerezd meg magadnak is!
2018. március 28.
Szerelmemnek
Akkor most utazz el a fájdalomba,
Aztán pedig gyere vissza
Megszépülve s szabadon,
Mint ahogy a madarak szállnak,
Az élet ennyi, de
Ha akarod, Veled megyek,
És akkor nem is kell
Visszajönnünk ide
-------------------------------------
Ne vegyétek el
Ne vegyétek el tőlem a fájdalom
A fog vacogtató fájdalom bíbor virágát
Jégcsap szívű fagyos tekintetű büszke nők...
Ahogy Ti a testet úgy én a lelket szülöm meg vele
Ne vegyétek el el mert ha nem fájhatok kint
Belül fogok üvölteni amíg meg nem halok
És akkor soha nem fog megszületni sorsunk
A mi sorsunk másik fele
Ne vegyétek el inkább oltsátok belém szeretve tisztelettel
Tisztán ahogy a hajnal oltja mindnyájunkba a fényt
És belélegezteti velünk a szerelem illatát
Veled is velem is mindenkivel
Eddig nem szerettél rendben van nem baj
De csak azért nem az mert már elmúlt
Holnaptól mezítláb énekelj rám
Sőt mezítláb táncolj értem a szirmokon
Ha kérem - amíg engem a forró verejték kiver
-------------------------------------
Ne akarj szerelmes lenni
Ne akarj szerelmes lenni
Csak szeress nagyon
És ha majd nagyon szeretsz
Előbb-utóbb szerelmes is leszel
Az élet általában mindenért megfizet
De Érted nem ad ki pénzt
Téged - hogy elhozzon ide -
Onnan ahol most vagy ingyen vesz el
-------------------------------------
Akkor most utazz el a fájdalomba,
Aztán pedig gyere vissza
Megszépülve s szabadon,
Mint ahogy a madarak szállnak,
Az élet ennyi, de
Ha akarod, Veled megyek,
És akkor nem is kell
Visszajönnünk ide
-------------------------------------
Ne vegyétek el
Ne vegyétek el tőlem a fájdalom
A fog vacogtató fájdalom bíbor virágát
Jégcsap szívű fagyos tekintetű büszke nők...
Ahogy Ti a testet úgy én a lelket szülöm meg vele
Ne vegyétek el el mert ha nem fájhatok kint
Belül fogok üvölteni amíg meg nem halok
És akkor soha nem fog megszületni sorsunk
A mi sorsunk másik fele
Ne vegyétek el inkább oltsátok belém szeretve tisztelettel
Tisztán ahogy a hajnal oltja mindnyájunkba a fényt
És belélegezteti velünk a szerelem illatát
Veled is velem is mindenkivel
Eddig nem szerettél rendben van nem baj
De csak azért nem az mert már elmúlt
Holnaptól mezítláb énekelj rám
Sőt mezítláb táncolj értem a szirmokon
Ha kérem - amíg engem a forró verejték kiver
-------------------------------------
Ne akarj szerelmes lenni
Ne akarj szerelmes lenni
Csak szeress nagyon
És ha majd nagyon szeretsz
Előbb-utóbb szerelmes is leszel
Az élet általában mindenért megfizet
De Érted nem ad ki pénzt
Téged - hogy elhozzon ide -
Onnan ahol most vagy ingyen vesz el
-------------------------------------
Akarom ezt?
Belelátni a pokol legmélyebb bugyrába?
Honnan tudjam? Egyébként nem kérdezte senki...
Ha majd egyszer eljutok oda,
Ahol már nem fogok tudni kezdeni semmit se magammal,
Majd rohanni fogok rettegve, sírva, könnyesen ki
2018. március 20.
Lehet, hogy ez az egész kultúra körülöttünk nem más, mint a sérülésével számot vetni nem akaró ember öntudatlan tereléseiből fakadó mutáns burjánzás? Lehet, hogy az alkotó erő, amellyel városok ezreit építjük fel, egyszerű menekülés be nem vallott magányunk elől? Lehet, hogy még a legnagyobb műalkotások megszületésében is meghatározó elem a művész sebzettsége, melyet önmaga előtt is titokban tart? Lehet, hogy a bennünk munkálkodó erők egészen más természetűek, mint ahogy eddig hittük? Lehet, hogy egészen másért csinálunk dolgokat - ezt vagy azt - mint eddig gondoltuk? Lehet, hogy a szokásaink az elmúlt évezredek során sokkal többet változtak, mint mi magunk? Lehet, hogy belül még mindig inkább azok a harcosok vagyunk, akik lóháton járták a sztyeppét, mindennap lenyilaztak annyi állatot, amennyire pont szükségük volt, patakból ittak, sátorban aludtak, mert tudták nagyon jól, hogy állandóan úton lesznek, vagyis tudtak valamit, amit mi már nem tudunk? Lehet, hogy belül még mindig tűzön járó, tűzön táncoló sámánok és boszorkányok vagyunk, akik talán hamarabb meghaltak, mint a mai nyugdíjasok, de addig százszor többet éltek, mert kapcsolatuk volt önmagukkal, vagyis azzal a belső lénnyel, aki nekünk már nem tud feltárulni, mert nem akarjuk, hogy feltáruljon, mert rettegve gondolunk rá, és rettegve passzírozzuk vissza a palackba, mihelyt csak a kisujja körmét kidugja onnan? Lehet, hogy ebben a steril modern világban nagy árat fizetünk a kényelmünkért? Lehet, hogy a kényelemért nomád önmagunkat, vagyis eredeti önmagunkat áldozzuk fel, és azzal együtt mindent ami az emberben igazán értékes volt, illetve lehetne? Lehet, hogy fogalmunk sincs arról, hogy mekkora lávakohó fortyog bennünk? Lehet, hogy csak azért, mert nincs bátorságunk leszállni a hegy belsejébe, a tűzbe, mert csak a tengerszemeinken, kultúránk balesetmentesnek tűnő idilljein merünk evezgetni? Lehet, hogy még hozzá se kezdtünk a bennünk és a körülöttünk elterülő két világ összebékítésének? Lehet, hogy az előbbiről jóformán tudomást se vettünk még, miközben a másiknak folyamatosan adjuk el a lelkünket, azért a látszat biztonságért, amelyet állandóan kínál, és amellyel állandóan megvezet, lényegében rabságban tart minket? És lehet, hogy egy csomó bajunk pont abból fakad, hogy ezeket a kérdő mondatokat meg sem merjük fogalmazni, mert a kételyek legkisebb lehetőségét is szeretnénk elhajtani magunktól?
Ha nem ismerjük meg az embert, ha nem ismerjük meg magunkat, akkor a fenti kérdésekre nem lesz megnyugtató válasz soha. És ha nem éljük át a magunkkal való találkozást, akkor nem fogunk találkozni másokkal sem, és ha nem találkozunk senkivel, akkor nem lesznek ismereteink senkiről, hiszen hogyan is lehetnének? És idegenek maradunk mindenki leginkább pedig saját magunk számára...
Itt van a szabadság elvesztésének a veszélye amely bekövetkezhet úgy is, hogy kint közben paradicsomi állapotok uralkodnak. Sőt a paradicsomi állapotok még segíthetik is a megtévesztő következtetésekhez való jutást, amitől persze a paradicsomi állapotok is romlásnak fognak indulni egész természetesen és elég rövid időn belül...
Vegyük észre hogy mennyire nagyon építkezünk a körülöttünk lévő közeg sztereotípiáiból, és mennyire kevéssé merünk építkezni saját magunkból, saját személyes valóságunkból. Vegyük észre, hogy még mindig mennyire nagyon futtatunk magunkon mások által ránk telepített rendszer programokat, ahelyett hogy magunkra figyelnénk. Vegyük észre, hogy hol és mivel megy el az életünk: a felszínen minden mélynek, minden személyesnek, a mi sorsunk, a mi egyedi történetünk kibontakozásának a hárításával vagy igazi énünk megismerésével, igazi énünk iskolájának kijárásával, a világ általunk megtörténni vágyott érésének, valódi fejlődésének a szolgálatával? Ego építő, látszat sikerek hajkurászásával vagy létfeladatunk elvégzésének keretein belül az emberről egy nagyobb értés, egy tágabb vizualitás megszerzéséért törekvő zarándok útján való haladással?
Nagyon könnyű eltévedni, sőt lényegében a permanens eltévedés állapotában bóklászunk folyamatosan, akár tetszik nekünk ez, akár nem, viszont ha így van, akkor már jobb kibékülni ezzel az állapottal, mint hadakozni vele egy életen át. Jó lemenni a hegy belsejébe, jó megérteni a fortyogó lávakamrák mibenlétét, jó megérteni azt a tüzet, azt a kozmikus energiát, azt a teljességet, azt az egységet, azt az istent aki bennünk lakik, és jó azt az istent onnan előcsalni és felmutatni mindenki boldogulására. Illetve elő se kell csalni, csak hagyni kell, hogy feltörjön és kiszakadjon belőlünk. Hiszen egyszer úgy is fel fog törni, hiszen örökre visszatartani úgy sem tudjuk. Ne féljünk a szenvedéstől ne féljünk a szomorúságtól, ne féljünk semmitől, felejtsük el a sémákat amelyekbe eddig kapaszkodtunk, legyünk azok, akik lenni akarunk, akik mi magunk akarunk lenni, akkor is, ha közben állandóan sírni kell majd valami miatt, akkor is, ha sokszor - nagyon sokszor - lehetetlennek fog tűnni a további haladás, akkor is, ha közben számtalanszor rettenetes ellentmondások között fogjuk találni magunkat. Ne féljünk a feszítő polaritások között, mert csak a felesleges göncök fognak leszakadni rólunk ott, ne féljünk áthajózni az összecsapódó ikerszirtek szorosán, ne féljünk fényre vágyni, fényben vitorlázni, máglyán régi énünket elégetni, ne féljünk lemeztelenedni abban a pillanatban, amelyik ezt kívánja tőlünk, ne kapkodjuk magunkra ezer göncöt olyankor mondván, hogy úgy illendő, ne akarjunk jók lenni amikor a rosszaság ideje jön el mert van olyan rosszaságnak tűnő, amely többet érhet minden vélt jóságnál, ne csapódjunk be a ilyenkor mások félelme által gerjesztett rettenetes hazugságok terében, rövid az életünk, ez az egyetlen életünk, és nem fognak visszajönni a kihagyott alkalmak - vagy ki tudja - ma kell felfedezni mindent, ma kell szeretni mindent, nem holnap, itt és most kell forrást fakasztani, mert holnap már késő lesz, itt és most kell kapcsolatba kerülni mindenekkel, itt és most kell emberré válni, és nem baj az se, ha fáj fog, az se baj ha megszégyenítő lesz, nem baj semmi csak történjék már valami végre!
Ha nem ismerjük meg az embert, ha nem ismerjük meg magunkat, akkor a fenti kérdésekre nem lesz megnyugtató válasz soha. És ha nem éljük át a magunkkal való találkozást, akkor nem fogunk találkozni másokkal sem, és ha nem találkozunk senkivel, akkor nem lesznek ismereteink senkiről, hiszen hogyan is lehetnének? És idegenek maradunk mindenki leginkább pedig saját magunk számára...
Itt van a szabadság elvesztésének a veszélye amely bekövetkezhet úgy is, hogy kint közben paradicsomi állapotok uralkodnak. Sőt a paradicsomi állapotok még segíthetik is a megtévesztő következtetésekhez való jutást, amitől persze a paradicsomi állapotok is romlásnak fognak indulni egész természetesen és elég rövid időn belül...
Vegyük észre hogy mennyire nagyon építkezünk a körülöttünk lévő közeg sztereotípiáiból, és mennyire kevéssé merünk építkezni saját magunkból, saját személyes valóságunkból. Vegyük észre, hogy még mindig mennyire nagyon futtatunk magunkon mások által ránk telepített rendszer programokat, ahelyett hogy magunkra figyelnénk. Vegyük észre, hogy hol és mivel megy el az életünk: a felszínen minden mélynek, minden személyesnek, a mi sorsunk, a mi egyedi történetünk kibontakozásának a hárításával vagy igazi énünk megismerésével, igazi énünk iskolájának kijárásával, a világ általunk megtörténni vágyott érésének, valódi fejlődésének a szolgálatával? Ego építő, látszat sikerek hajkurászásával vagy létfeladatunk elvégzésének keretein belül az emberről egy nagyobb értés, egy tágabb vizualitás megszerzéséért törekvő zarándok útján való haladással?
Nagyon könnyű eltévedni, sőt lényegében a permanens eltévedés állapotában bóklászunk folyamatosan, akár tetszik nekünk ez, akár nem, viszont ha így van, akkor már jobb kibékülni ezzel az állapottal, mint hadakozni vele egy életen át. Jó lemenni a hegy belsejébe, jó megérteni a fortyogó lávakamrák mibenlétét, jó megérteni azt a tüzet, azt a kozmikus energiát, azt a teljességet, azt az egységet, azt az istent aki bennünk lakik, és jó azt az istent onnan előcsalni és felmutatni mindenki boldogulására. Illetve elő se kell csalni, csak hagyni kell, hogy feltörjön és kiszakadjon belőlünk. Hiszen egyszer úgy is fel fog törni, hiszen örökre visszatartani úgy sem tudjuk. Ne féljünk a szenvedéstől ne féljünk a szomorúságtól, ne féljünk semmitől, felejtsük el a sémákat amelyekbe eddig kapaszkodtunk, legyünk azok, akik lenni akarunk, akik mi magunk akarunk lenni, akkor is, ha közben állandóan sírni kell majd valami miatt, akkor is, ha sokszor - nagyon sokszor - lehetetlennek fog tűnni a további haladás, akkor is, ha közben számtalanszor rettenetes ellentmondások között fogjuk találni magunkat. Ne féljünk a feszítő polaritások között, mert csak a felesleges göncök fognak leszakadni rólunk ott, ne féljünk áthajózni az összecsapódó ikerszirtek szorosán, ne féljünk fényre vágyni, fényben vitorlázni, máglyán régi énünket elégetni, ne féljünk lemeztelenedni abban a pillanatban, amelyik ezt kívánja tőlünk, ne kapkodjuk magunkra ezer göncöt olyankor mondván, hogy úgy illendő, ne akarjunk jók lenni amikor a rosszaság ideje jön el mert van olyan rosszaságnak tűnő, amely többet érhet minden vélt jóságnál, ne csapódjunk be a ilyenkor mások félelme által gerjesztett rettenetes hazugságok terében, rövid az életünk, ez az egyetlen életünk, és nem fognak visszajönni a kihagyott alkalmak - vagy ki tudja - ma kell felfedezni mindent, ma kell szeretni mindent, nem holnap, itt és most kell forrást fakasztani, mert holnap már késő lesz, itt és most kell kapcsolatba kerülni mindenekkel, itt és most kell emberré válni, és nem baj az se, ha fáj fog, az se baj ha megszégyenítő lesz, nem baj semmi csak történjék már valami végre!
2018. március 19.
2018. március 18.
Az emberek jók is, meg rosszak is, nem hiszem, hogy nagy különbségek lennének köztük. A nagy különbségek látszatát csak mi ácsoljuk, és emeljük magasba, mint a győzelmi zászlót, mert nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy ilyen illúziók nélkül is életben maradjunk...
2018. március 17.
Választás 2018
Amíg az értelmiség a könnyű válaszlépések taktikáját űzi, s nem kötelezi el magát gyökeresen új szemléletek kimunkálása mellett, mert lényegi munkavégzésre, valódi szellemi teljesítmények elérésére nincs se kedve, se hajlandósága, amíg a hangadók rossz arányokat sulykolnak, a nyuszik pedig nem merik megkérdőjelezni eljárásuk jogosságát, addig - főleg a gazdasági visszaesések nyilván egyre gyakoribbá váló periódusaiban - lesz elegendően nagyszámú keserű ember, akiknek a szeme a fickós beszólogatásokra fog felcsillanni, és akiknek bánatára vigaszt ígérve a szükséges mennyiségű szavazat játszi könnyedséggel megnyerhetővé fog válni. Ne csodálkozzunk azon, hogy lesznek olyanok, akik az így keletkező fogódzókat meg fogják ragadni, és ne is átkozzuk őket ezért, mert az átok inkább a mi kis idealizmusunk, meg a mi kis tehetetlenségünk irányában állná meg a helyét. Olyan ez, mint amikor a matematika tanár logikus levezetésekkel próbálja megtisztítani egy késdobáló légterét - mondhatjuk, hogy az illető nem a megfelelő eszközt választja célja elérése érdekében.
Az, amit ma az ilyen fickós hatalmi törekvésekkel szegezünk szembe, azoknál nem magasabb minőség. Ha magasabb minőség lenne, akkor nem lenne annak ellenére is rengeteg keserű és távlattalan ember, vagyis a zavar forrása egyszerűen nem létezne. Ha van az országban olyan három millió szavazó, aki a kivagyi hősködésektől olvad el, akkor bennük nem a kivagyi zsebdiktátorok hatalmi mámorába beszippantott megtévedteket kell látnunk, hanem azt az űrt, amelyet mi nem tudtunk betölteni mással, azt a három millió embert, akinek mi nem tudtunk több reményt felmutatni valószínűleg a remény felmutatását célzó igyekezetünk nem elegendően magas foka miatt. Ne az ellenzéken kérjünk számon teljesen normális emberi reakciókat, olyan emberi reakciókat, amelyeknek a szálait mi ugyanúgy hordozzuk, mint ők, sőt össze is szőjük gyakran, legfeljebb észrevétlenül, még magunk előtt is titokban tartva, hogy mit csinálunk. Magunkon kérjük számon, hogy ami most történik, azt mért nem láttuk előre, illetve ha láttuk, akkor mért nem álltunk neki még időben valami egészen másnak.
Ha most azt a mást tennénk, akkor lenne húzása a vitorlánknak, és akkor nem kéne szégyenkeznünk a sikertelenségeink miatt sem. A kudarc ugyanis nem szégyen, a szégyen az, ha valaki a kudarcaitól való félelme miatt semerre se indul el, ha csak azon a zsebkendőnyi területen toporog, ahol biztonságban érzi magát. Legyünk elég bátrak kimondani, hogy mostani vízióink alaptalanok - hiszen az a fejlődésnek mondott folyamat, amely most a kapitalizmusban zajlik - nem más, mint egy fenntarthatatlan piramis játék, amely hosszabb távon nem adja meg az értelmes élet és a boldogság távlatát senkinek se, és és ahelyett, hogy egy halott dolgot próbálnánk finomra hangolni, kezdjük el építeni a jövőt. Először leginkább magunkban, és leginkább úgy, hogy leválunk azokról a világmegváltó elméletekről, amelyekkel traktálnak minket születésünktől kezdve, azokról a struktúrákról, amelyekkel körbeállványoztak minket, hogy nehogy elboruljunk (hát, talán nem borultunk el, viszont nem biztos, hogy állványok nélkül is talpon tudnánk maradni), és azt tegyük, ami belőlünk fakad, ami a mi saját kis egyedi személyes valóságunkból nő ki.
Ha sikerül lépnünk párat ebben az irányban, többet fogunk elérni, mint a világ vezető politikusai, többet és valódibbat és üdvösebbet, mint az, aki készpénznek veszi a körülötte zakatoló rendszert, és elképzelni se tud semmi olyat, ami e zakatoláson kívülre vezetné őt, és vele együtt másokat is. Pedig az lenne a valami, illetve a szükséges, hiszen tisztán látszik, hogy a ketrecben csak keringeni lehet, de jutni valahová nem. Ha nem hiszi el senki, hogy létezik más is, mint ez a szédült és egész biztosan sehova se vezető mókuskerék forgás, akkor tényleg nem is lesz más. Ha az energiáinkat arra pocsékoljuk, hogy az egyik lehetetlenség ellenében egy másikat állítsunk, akkor a világ tőlünk nem jobb, csak egyre bénább és egyre sivárabb és egyre szomorúbb hely lesz. Ezt akarjuk?
Létidegen dolog külső struktúrákba bizalmat helyezni, az ember belső átalakulásai helyett bennük reménykedni. Annak a világszerte megfigyelhető tendenciának, mely több téren is zavarja a hagyományos értelemben vett fejlődést, és amely nagy valószínűséggel egyre jobban exponálni fog eddig nem kellően komolyan vett ellentmondásokat, pont ez a legnagyobb tanulsága. Hogy a külső működések nem valóságosak, legalábbis nem annyira, mint amennyire szeretnénk valóságosnak hinni azokat, csak kishitűségünk láttatja velünk azt a hamis képet, amelyen jelentőségük óriásivá nő. Hogy akármelyik működésre is szavazunk, dimenziót vesztünk, a térbeliség helyett, egy egyoldalú síkvetülettel találjuk szembe magunkat, a térbeliség helyett, amely a gazdagság és a teljesség lenne, amelyet elvállalva magunkat kibontakoztathatnánk.
Kis hazánk tehetetlen vergődése nem a szószólók hatalmi törekvései, hanem az a terméketlenség, amely a maga elől menekülő ember akcióit cseppet sem meglepő módon jellemzi, és amelyben parazita hatalmi törekvések a legnagyobb természetességgel jelennek meg. Nem a hatalmi törekvések az igazán meglepőek, hanem az, hogy olyasmikben reménykedünk, amiknek semmi reális alapjuk sincs. A kommunizmus nem oldotta meg az ember boldogságának kérdését, mért gondoljuk, hogy a kapitalizmus majd meg fogja oldani? Vagy a szociális demokrácia? Vagy bármi? Nincs olyan rendszer, amellyel az emberi tényező kiiktatható lenne, nincs és nem is lesz soha! Hány rendszernek kell még leperegnie ahhoz, hogy rájöjjünk, valamennyibe helyezett reményünk ugyanazon a ponton bukik meg: egy külső dologban való bizakodással próbáljuk kiváltani önmagunk útjának végigjárását, csak azért, mert az első kényelmesebb, mint a második, csak azért, mert az elsővel, az igazán nehéz dolog, a személyes konfrontáció megkerülhetőnek tűnik. Csak ezért vetítünk bele nagy fontosságot olyan kérdésekbe, amelyek szinte nem is léteznek, illetve csak attól léteznek, hogy hozzájuk menekülünk a valódi erőfeszítéssel járó valódi szellemi munka elől. Az élet nem egy matek példa megoldását jelenti, az élet egy személyes találkozás, és egy személyes fejlődés benne. Ha vállaljuk, jó lesz az életünk, és jó lesz a körülöttünk lévők élete is, ha nem vállaljuk, pojácák maradunk a világ végezetéig.
Egy nehéz, végtelenül sebzett közegben nőttünk fel, és ennek a közegnek az összes sérülése bántott minket. Kora gyermekkorunk óta építgetjük magunkban jórészt öntudatlanul azokat a védműveket, amelyekkel e bántásokat próbáljuk elhárítani, de amellyel csak tetéztük a bajt, és mostanra egy jókora hazugság gyűjtemény állt össze belőle. Na, ezt a hazugság gyűjteményt kell bedobni az önmagunkkal, a valódi önmagunkkal való találkozás tüzébe, ugyanis ez a kötet sehol másutt nem tud elégni. Megtesszük-e ezt a felkavaró lépést, komolyan vesszük-e a saját gyógyulásunkat vagy inkább írjuk tovább a rémregényt. Folytatjuk az értéktelen tömegcikkek szófogadó sorozatgyártását vagy felmutatunk-e egy még soha nem létezett személyes többet, egy olyan szárba szökkenést, amilyen eddig még nem volt, és amelynél többel nem ajándékozhatunk meg senkit, sem magunkat, sem a világot. Folytatjuk a sérülések továbbközvetítésének végtelen sorát, vagy kilépünk ebből a sokszor predesztináltnak beállított pszichológiából, és teszünk valami olyat, ami nem a rendszereinket, hanem minket magunkat jellemez. Ezen múlik az út, ezen múlik a szeretet, ezen múlik az élet...
Amíg az értelmiség a könnyű válaszlépések taktikáját űzi, s nem kötelezi el magát gyökeresen új szemléletek kimunkálása mellett, mert lényegi munkavégzésre, valódi szellemi teljesítmények elérésére nincs se kedve, se hajlandósága, amíg a hangadók rossz arányokat sulykolnak, a nyuszik pedig nem merik megkérdőjelezni eljárásuk jogosságát, addig - főleg a gazdasági visszaesések nyilván egyre gyakoribbá váló periódusaiban - lesz elegendően nagyszámú keserű ember, akiknek a szeme a fickós beszólogatásokra fog felcsillanni, és akiknek bánatára vigaszt ígérve a szükséges mennyiségű szavazat játszi könnyedséggel megnyerhetővé fog válni. Ne csodálkozzunk azon, hogy lesznek olyanok, akik az így keletkező fogódzókat meg fogják ragadni, és ne is átkozzuk őket ezért, mert az átok inkább a mi kis idealizmusunk, meg a mi kis tehetetlenségünk irányában állná meg a helyét. Olyan ez, mint amikor a matematika tanár logikus levezetésekkel próbálja megtisztítani egy késdobáló légterét - mondhatjuk, hogy az illető nem a megfelelő eszközt választja célja elérése érdekében.
Az, amit ma az ilyen fickós hatalmi törekvésekkel szegezünk szembe, azoknál nem magasabb minőség. Ha magasabb minőség lenne, akkor nem lenne annak ellenére is rengeteg keserű és távlattalan ember, vagyis a zavar forrása egyszerűen nem létezne. Ha van az országban olyan három millió szavazó, aki a kivagyi hősködésektől olvad el, akkor bennük nem a kivagyi zsebdiktátorok hatalmi mámorába beszippantott megtévedteket kell látnunk, hanem azt az űrt, amelyet mi nem tudtunk betölteni mással, azt a három millió embert, akinek mi nem tudtunk több reményt felmutatni valószínűleg a remény felmutatását célzó igyekezetünk nem elegendően magas foka miatt. Ne az ellenzéken kérjünk számon teljesen normális emberi reakciókat, olyan emberi reakciókat, amelyeknek a szálait mi ugyanúgy hordozzuk, mint ők, sőt össze is szőjük gyakran, legfeljebb észrevétlenül, még magunk előtt is titokban tartva, hogy mit csinálunk. Magunkon kérjük számon, hogy ami most történik, azt mért nem láttuk előre, illetve ha láttuk, akkor mért nem álltunk neki még időben valami egészen másnak.
Ha most azt a mást tennénk, akkor lenne húzása a vitorlánknak, és akkor nem kéne szégyenkeznünk a sikertelenségeink miatt sem. A kudarc ugyanis nem szégyen, a szégyen az, ha valaki a kudarcaitól való félelme miatt semerre se indul el, ha csak azon a zsebkendőnyi területen toporog, ahol biztonságban érzi magát. Legyünk elég bátrak kimondani, hogy mostani vízióink alaptalanok - hiszen az a fejlődésnek mondott folyamat, amely most a kapitalizmusban zajlik - nem más, mint egy fenntarthatatlan piramis játék, amely hosszabb távon nem adja meg az értelmes élet és a boldogság távlatát senkinek se, és és ahelyett, hogy egy halott dolgot próbálnánk finomra hangolni, kezdjük el építeni a jövőt. Először leginkább magunkban, és leginkább úgy, hogy leválunk azokról a világmegváltó elméletekről, amelyekkel traktálnak minket születésünktől kezdve, azokról a struktúrákról, amelyekkel körbeállványoztak minket, hogy nehogy elboruljunk (hát, talán nem borultunk el, viszont nem biztos, hogy állványok nélkül is talpon tudnánk maradni), és azt tegyük, ami belőlünk fakad, ami a mi saját kis egyedi személyes valóságunkból nő ki.
Ha sikerül lépnünk párat ebben az irányban, többet fogunk elérni, mint a világ vezető politikusai, többet és valódibbat és üdvösebbet, mint az, aki készpénznek veszi a körülötte zakatoló rendszert, és elképzelni se tud semmi olyat, ami e zakatoláson kívülre vezetné őt, és vele együtt másokat is. Pedig az lenne a valami, illetve a szükséges, hiszen tisztán látszik, hogy a ketrecben csak keringeni lehet, de jutni valahová nem. Ha nem hiszi el senki, hogy létezik más is, mint ez a szédült és egész biztosan sehova se vezető mókuskerék forgás, akkor tényleg nem is lesz más. Ha az energiáinkat arra pocsékoljuk, hogy az egyik lehetetlenség ellenében egy másikat állítsunk, akkor a világ tőlünk nem jobb, csak egyre bénább és egyre sivárabb és egyre szomorúbb hely lesz. Ezt akarjuk?
Létidegen dolog külső struktúrákba bizalmat helyezni, az ember belső átalakulásai helyett bennük reménykedni. Annak a világszerte megfigyelhető tendenciának, mely több téren is zavarja a hagyományos értelemben vett fejlődést, és amely nagy valószínűséggel egyre jobban exponálni fog eddig nem kellően komolyan vett ellentmondásokat, pont ez a legnagyobb tanulsága. Hogy a külső működések nem valóságosak, legalábbis nem annyira, mint amennyire szeretnénk valóságosnak hinni azokat, csak kishitűségünk láttatja velünk azt a hamis képet, amelyen jelentőségük óriásivá nő. Hogy akármelyik működésre is szavazunk, dimenziót vesztünk, a térbeliség helyett, egy egyoldalú síkvetülettel találjuk szembe magunkat, a térbeliség helyett, amely a gazdagság és a teljesség lenne, amelyet elvállalva magunkat kibontakoztathatnánk.
Kis hazánk tehetetlen vergődése nem a szószólók hatalmi törekvései, hanem az a terméketlenség, amely a maga elől menekülő ember akcióit cseppet sem meglepő módon jellemzi, és amelyben parazita hatalmi törekvések a legnagyobb természetességgel jelennek meg. Nem a hatalmi törekvések az igazán meglepőek, hanem az, hogy olyasmikben reménykedünk, amiknek semmi reális alapjuk sincs. A kommunizmus nem oldotta meg az ember boldogságának kérdését, mért gondoljuk, hogy a kapitalizmus majd meg fogja oldani? Vagy a szociális demokrácia? Vagy bármi? Nincs olyan rendszer, amellyel az emberi tényező kiiktatható lenne, nincs és nem is lesz soha! Hány rendszernek kell még leperegnie ahhoz, hogy rájöjjünk, valamennyibe helyezett reményünk ugyanazon a ponton bukik meg: egy külső dologban való bizakodással próbáljuk kiváltani önmagunk útjának végigjárását, csak azért, mert az első kényelmesebb, mint a második, csak azért, mert az elsővel, az igazán nehéz dolog, a személyes konfrontáció megkerülhetőnek tűnik. Csak ezért vetítünk bele nagy fontosságot olyan kérdésekbe, amelyek szinte nem is léteznek, illetve csak attól léteznek, hogy hozzájuk menekülünk a valódi erőfeszítéssel járó valódi szellemi munka elől. Az élet nem egy matek példa megoldását jelenti, az élet egy személyes találkozás, és egy személyes fejlődés benne. Ha vállaljuk, jó lesz az életünk, és jó lesz a körülöttünk lévők élete is, ha nem vállaljuk, pojácák maradunk a világ végezetéig.
Egy nehéz, végtelenül sebzett közegben nőttünk fel, és ennek a közegnek az összes sérülése bántott minket. Kora gyermekkorunk óta építgetjük magunkban jórészt öntudatlanul azokat a védműveket, amelyekkel e bántásokat próbáljuk elhárítani, de amellyel csak tetéztük a bajt, és mostanra egy jókora hazugság gyűjtemény állt össze belőle. Na, ezt a hazugság gyűjteményt kell bedobni az önmagunkkal, a valódi önmagunkkal való találkozás tüzébe, ugyanis ez a kötet sehol másutt nem tud elégni. Megtesszük-e ezt a felkavaró lépést, komolyan vesszük-e a saját gyógyulásunkat vagy inkább írjuk tovább a rémregényt. Folytatjuk az értéktelen tömegcikkek szófogadó sorozatgyártását vagy felmutatunk-e egy még soha nem létezett személyes többet, egy olyan szárba szökkenést, amilyen eddig még nem volt, és amelynél többel nem ajándékozhatunk meg senkit, sem magunkat, sem a világot. Folytatjuk a sérülések továbbközvetítésének végtelen sorát, vagy kilépünk ebből a sokszor predesztináltnak beállított pszichológiából, és teszünk valami olyat, ami nem a rendszereinket, hanem minket magunkat jellemez. Ezen múlik az út, ezen múlik a szeretet, ezen múlik az élet...
2018. március 16.
Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz...
Szókratész se mondott mást, csak aztán annyi fát ültettünk, hogy most már nem látjuk tőlük az erdőt. Pedig a demokrácia pont itt kezdődne. Hogy ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz. (De azt, amit Te akarsz, és nem azt, amit mások csináltatnak Veled úgy, hogy észre se veszed a befolyásukat magadon!) És nem ott, hogy alakítok egy demokrata pártot, és aki nem lép be, az egy geci Orbán bérenc. (Bocs, kampány van!) Valahogy az az érzésem, hogy ebben a demokratának kikiáltott Európában, semmiről sem tudunk kevesebbet, mint a demokráciáról. Amin egyébként nem kell meglepődni, mert ez a befelé demokráciát játszó európai kultúra kifelé akkora diktátor, hogy ahhoz képest Hitler gyenge kezdő volt, és ez csak azért nem tűnik fel mert nem szoktuk kívülről nézni. Tessék ránézni a világra, arra, ahogy most kinéz! Milyen a világ most? Olyan, amilyennek mi képzeltük. Mindent, ami egy kicsit másmilyen akart maradni, kiirtottunk. És most emiatt, csak emiatt nem tudunk vele mit kezdeni, meg magunkkal se! Szóval, a hír igaz, csak nem Moszkvában, hanem Jerevánban, nem mercédeszeket, hanem volgákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.
Szókratész se mondott mást, csak aztán annyi fát ültettünk, hogy most már nem látjuk tőlük az erdőt. Pedig a demokrácia pont itt kezdődne. Hogy ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz. (De azt, amit Te akarsz, és nem azt, amit mások csináltatnak Veled úgy, hogy észre se veszed a befolyásukat magadon!) És nem ott, hogy alakítok egy demokrata pártot, és aki nem lép be, az egy geci Orbán bérenc. (Bocs, kampány van!) Valahogy az az érzésem, hogy ebben a demokratának kikiáltott Európában, semmiről sem tudunk kevesebbet, mint a demokráciáról. Amin egyébként nem kell meglepődni, mert ez a befelé demokráciát játszó európai kultúra kifelé akkora diktátor, hogy ahhoz képest Hitler gyenge kezdő volt, és ez csak azért nem tűnik fel mert nem szoktuk kívülről nézni. Tessék ránézni a világra, arra, ahogy most kinéz! Milyen a világ most? Olyan, amilyennek mi képzeltük. Mindent, ami egy kicsit másmilyen akart maradni, kiirtottunk. És most emiatt, csak emiatt nem tudunk vele mit kezdeni, meg magunkkal se! Szóval, a hír igaz, csak nem Moszkvában, hanem Jerevánban, nem mercédeszeket, hanem volgákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.
2018. március 15.
Ahogy öregszem, úgy értem meg egyre jobban, hogy mennyire beteg az a világ, amelyikben élünk. Nem kicsit defektes, alapjaiban és velejéig az, viszont ezzel a ténnyel nem szeretünk számot vetni, mert a számvetésünknek nehéz, felkavaró következményei lennének. A baj csak az, hogy a nem számvetésünk sem múlik el nehéz következmények nélkül, csak azok a következmények nem felkavarnak minket, hanem csendben rágnak minket szét belülről, mint a szú a fát, mint a rozsda a trabantot. Kívülről egészségesnek látszik továbbra is, de belül már csak üreg és por, és idő kérdése csupán, hogy mikor gyengül meg annyira, hogy beleroppanjon teljesen.
A múlt hétvégén, Salzburg utcáin sétálgattam a nagyobbik lányommal, arra panaszkodott, hogy Nyugat-Európában az emberek egyszerűen nem beszélnek egymással, legalábbis a lényeges dolgokat nem mondják el egymásnak. "Megnyugtattam" őt, hogy Magyarországon sem sokkal jobb a helyzet, a méla csend, a magunkba zárkózás, és a lényegtelen dolgokon kívül mindenről való hallgatás ennek az újkori pestisnek az egyik jellemző tünete. Azt mondjuk, hogy toleránsak vagyunk, hagyjuk élni a másikat, vagyis hazudunk egy óriásit azért, hogy a hallgatásunkat megideologizáljuk, szép színben tüntessük fel. Nem hagyunk mi élni senkit, csak gyávák vagyunk ahhoz, hogy ezt beismerjük, ahhoz meg pláne, hogy még el is mondjuk egymásnak. És ezért minden fedő alatt fortyog, semmilyen lehetőség nem lesz arra, hogy valami tisztuljon, automatikusan áll elő az első bekezdésben elővezetett képlet, a nagyon szép külső alatt felhalmozódó, egyre kezelhetetlenebbé váló feszültségek óriási halmaza, és egyre közelebb kerül az a pillanat, amikor a festék már nem fogja tudni összetartani a rendszert, egyedül azt nem tudom megmondani, hogy felrobbanni fog-e vagy összeomlani akkor, amikor majd a pillanat eljön rá. Teljesen megértem azokat az arabokat, akik szerint az európaiak szaros seggű ovisok, és kisebbrendűségi komplexusaikat világuralmi törekvéseik gyakorlásával igyekszenek kompenzálni. Igen, szaros seggű ovisok vagyunk, akik ebben a petri csészényi mű-békében soha nem fogunk felnőni, hiszen esélyük sincs rá, mitől lenne, ha a történeteink még elkezdődni se tudnak, nemhogy lejátszódni? És akkor tényleg marad az, hogy egy darabig még át tudjuk verni a világ másik felét, hurrá!
Ha továbbra is ezt fogjuk csinálni, akkor nem lesz ember, aki megmentsen minket. Úgy fogunk eltűnni, mint egy szép díszlet, amelyet lebontanak az előadás után, és jön helyette majd a jó ég tudja, hogy mi. Ha nem indul be érdemi kommunikáció a társadalmainkban, a családjainkban, magunkban, ha nem vagyunk hajlandóak először magunkkal pár szót váltani, aztán a partnerünkkel, a gyermekeinkkel, a szüleinkkel, a testvéreinkkel, és aztán egyre több emberrel, ha belenyugszunk abba a neutrális, nyilván teljesen veszélytelen, de éppen ezért semmi lényeges emberi fejlődést nem kívánó bájcsevegésbe, amelynek már akkora kultusza van, hogy oltárt is lehetne ácsolni neki, akkor semmilyen lényeges emberi fejlődés nem fog lezajlani bennünk, és törpékként fogunk innen eltávozni, olyan beteg lényekként, akik lehet, hogy zseniális tudósok, művészek vagy papok a maguk területén, de lényegében el sem kezdték még a felnőtt emberré válást. Van egy film, már a címe is megkapó: Tökéletes idegenek. Egy baráti társaságról szól, olyan emberekről, akik megpróbálnak eltölteni egy kellemes estét egymással, mindenki a maga kis színjátékába burkolózva, természetesen, de színleg együtt, viszont az este során mégis csak kiderül, hogy lényegében semmi közük sincs egymáshoz, sőt még magukhoz se sok. Ez a film Európában kultfilmmé vált, és nem véletlenül. Ugyanis Európában elég kevés olyan emberi kapcsolat van, amely ne pont ugyanígy nézne ki. Lehet ez ellen az állítás ellen tiltakozni, lehet ez elől a tény elől bemenekülni valamelyik világmegváltó elméletünk fedezéke alá, de valójában annyira irtózunk egymástól is, mint amennyire magunktól, és az életünk csak arról szól, hogy ezt a tényt hogy lehetne a lehető legtovább tökéletesen titokban tartani.
Vigyázz, vigyázz nagyon szúette, rozsdamarta Európa, és vigyázz Te is, nehogy az életed utolsó pillanataiban derüljön csak ki, hogy mit csináltál, és mit nem csináltál addig. Barbár hadak készülnek ellenünk, de a szomorú igazság az, hogy még mindig mindig mi vagyunk a barbárabbak, és ha továbbra is csak süttetjük magunkat a nappal, akkor elég hamar el fogunk égni, ugyanis az ózonlyuk növekszik, és - sajnos - növekedni is fog. Vigyázzatok Homérosz, Szókratész, Jézus, Dante, Bach, Aquinói Szent Tamás, Thomas Mann, Radnóti Miklós örökösei. Az elődeink nagyot alkottak, de nem azért, hogy mi műveiket magasba tartva exkuzáljuk magunkat, magyarázzuk meg, hogy nekünk már nem kell nagyot alkotnunk, mert elég, ha őket kopizzuk Ctrl+C Ctrl+V-vel, nem azért, hogy ötszáz éve folyamatosan virágzó fajelméletek szárnyain utazva próbáljuk elhitetni magunkkal és mindenki mással is a mi európaiságunk by default felsőbbrendűségét. Azt, ami az emberiség egész eddigi történetének a legnagyobb fantazmája, illúziója, vagy mondjuk inkább úgy, hogy átverése. Mert, ha csak ezt tesszük, nincs és nem volt és nem is lesz nálunk szánalmasabb lény a Földön, és azokat a műveket, amelyeket megőrzésre kaptunk, úgy fogja kifújni a szél a kezeink közül, ahogy a pongyola pitypang porzóit repíti a tér egyik oldaláról a másikra...
A múlt hétvégén, Salzburg utcáin sétálgattam a nagyobbik lányommal, arra panaszkodott, hogy Nyugat-Európában az emberek egyszerűen nem beszélnek egymással, legalábbis a lényeges dolgokat nem mondják el egymásnak. "Megnyugtattam" őt, hogy Magyarországon sem sokkal jobb a helyzet, a méla csend, a magunkba zárkózás, és a lényegtelen dolgokon kívül mindenről való hallgatás ennek az újkori pestisnek az egyik jellemző tünete. Azt mondjuk, hogy toleránsak vagyunk, hagyjuk élni a másikat, vagyis hazudunk egy óriásit azért, hogy a hallgatásunkat megideologizáljuk, szép színben tüntessük fel. Nem hagyunk mi élni senkit, csak gyávák vagyunk ahhoz, hogy ezt beismerjük, ahhoz meg pláne, hogy még el is mondjuk egymásnak. És ezért minden fedő alatt fortyog, semmilyen lehetőség nem lesz arra, hogy valami tisztuljon, automatikusan áll elő az első bekezdésben elővezetett képlet, a nagyon szép külső alatt felhalmozódó, egyre kezelhetetlenebbé váló feszültségek óriási halmaza, és egyre közelebb kerül az a pillanat, amikor a festék már nem fogja tudni összetartani a rendszert, egyedül azt nem tudom megmondani, hogy felrobbanni fog-e vagy összeomlani akkor, amikor majd a pillanat eljön rá. Teljesen megértem azokat az arabokat, akik szerint az európaiak szaros seggű ovisok, és kisebbrendűségi komplexusaikat világuralmi törekvéseik gyakorlásával igyekszenek kompenzálni. Igen, szaros seggű ovisok vagyunk, akik ebben a petri csészényi mű-békében soha nem fogunk felnőni, hiszen esélyük sincs rá, mitől lenne, ha a történeteink még elkezdődni se tudnak, nemhogy lejátszódni? És akkor tényleg marad az, hogy egy darabig még át tudjuk verni a világ másik felét, hurrá!
Ha továbbra is ezt fogjuk csinálni, akkor nem lesz ember, aki megmentsen minket. Úgy fogunk eltűnni, mint egy szép díszlet, amelyet lebontanak az előadás után, és jön helyette majd a jó ég tudja, hogy mi. Ha nem indul be érdemi kommunikáció a társadalmainkban, a családjainkban, magunkban, ha nem vagyunk hajlandóak először magunkkal pár szót váltani, aztán a partnerünkkel, a gyermekeinkkel, a szüleinkkel, a testvéreinkkel, és aztán egyre több emberrel, ha belenyugszunk abba a neutrális, nyilván teljesen veszélytelen, de éppen ezért semmi lényeges emberi fejlődést nem kívánó bájcsevegésbe, amelynek már akkora kultusza van, hogy oltárt is lehetne ácsolni neki, akkor semmilyen lényeges emberi fejlődés nem fog lezajlani bennünk, és törpékként fogunk innen eltávozni, olyan beteg lényekként, akik lehet, hogy zseniális tudósok, művészek vagy papok a maguk területén, de lényegében el sem kezdték még a felnőtt emberré válást. Van egy film, már a címe is megkapó: Tökéletes idegenek. Egy baráti társaságról szól, olyan emberekről, akik megpróbálnak eltölteni egy kellemes estét egymással, mindenki a maga kis színjátékába burkolózva, természetesen, de színleg együtt, viszont az este során mégis csak kiderül, hogy lényegében semmi közük sincs egymáshoz, sőt még magukhoz se sok. Ez a film Európában kultfilmmé vált, és nem véletlenül. Ugyanis Európában elég kevés olyan emberi kapcsolat van, amely ne pont ugyanígy nézne ki. Lehet ez ellen az állítás ellen tiltakozni, lehet ez elől a tény elől bemenekülni valamelyik világmegváltó elméletünk fedezéke alá, de valójában annyira irtózunk egymástól is, mint amennyire magunktól, és az életünk csak arról szól, hogy ezt a tényt hogy lehetne a lehető legtovább tökéletesen titokban tartani.
Vigyázz, vigyázz nagyon szúette, rozsdamarta Európa, és vigyázz Te is, nehogy az életed utolsó pillanataiban derüljön csak ki, hogy mit csináltál, és mit nem csináltál addig. Barbár hadak készülnek ellenünk, de a szomorú igazság az, hogy még mindig mindig mi vagyunk a barbárabbak, és ha továbbra is csak süttetjük magunkat a nappal, akkor elég hamar el fogunk égni, ugyanis az ózonlyuk növekszik, és - sajnos - növekedni is fog. Vigyázzatok Homérosz, Szókratész, Jézus, Dante, Bach, Aquinói Szent Tamás, Thomas Mann, Radnóti Miklós örökösei. Az elődeink nagyot alkottak, de nem azért, hogy mi műveiket magasba tartva exkuzáljuk magunkat, magyarázzuk meg, hogy nekünk már nem kell nagyot alkotnunk, mert elég, ha őket kopizzuk Ctrl+C Ctrl+V-vel, nem azért, hogy ötszáz éve folyamatosan virágzó fajelméletek szárnyain utazva próbáljuk elhitetni magunkkal és mindenki mással is a mi európaiságunk by default felsőbbrendűségét. Azt, ami az emberiség egész eddigi történetének a legnagyobb fantazmája, illúziója, vagy mondjuk inkább úgy, hogy átverése. Mert, ha csak ezt tesszük, nincs és nem volt és nem is lesz nálunk szánalmasabb lény a Földön, és azokat a műveket, amelyeket megőrzésre kaptunk, úgy fogja kifújni a szél a kezeink közül, ahogy a pongyola pitypang porzóit repíti a tér egyik oldaláról a másikra...
2018. március 11.
Lázár János Bécsben (link)
Egyszer beszélgettem egy szír családdal a vonaton, Budapestről utaztak Szolnokra, édesapa, édesanya, két kisiskolás korú gyermek, értelmesebbek voltak, mint akármelyikünk, és olyan egység, erő, tartás sugárzott róluk, amilyet én még egyetlen magyar családon se láttam. Ezért aztán van "félnivalónk" tőlük, hisz minden lényeges emberi kvalitásban úgy fognak lelépni minket, ahogy a vezér a parasztot sakkban, viszont abban nem hiszek, hogy majd a multi kultúra fog kisegíteni minket a bajunkból. Szírek nélkül se boldogultunk egymással, mért jutnánk előrébb velük? Szerencsétlen, önféltő pojácák voltunk eddig is, ezután mitől lennénk mások? Attól, hogy idejön pármillió arab, nem fog leesni a tantusz senkinek. Nem hiszem, hogy fényes jövő elé néz Európa, de erről nem a menekültek tehetnek, mi sötétítjük el magunkat meg egymást, mi, akik itt élünk évszázadok óta, és az évszázadok során létrehoztunk egy akkora nagy káprázatot, hogy most már ki sem látunk belőle. Mi akik abban a jólétben, amelyben felnőttünk, teljesen rászűkültünk ennek a mesterséges és nyilván távlattalan koncepciónak a gondolkodási rendszerére, és ugyanannyira teljesen eltávolodtunk emberi természetünk alapvető realitásaitól. Egy világméretű megvezetés el tudta hitetni velünk, hogy nincs más dolgunk, mint kiszolgálni azt a koncepciót és azt a rendszert, amely megveszekedetten hisz a saját felsőbbrendűségében, miközben elfelejti, hogy arra a felsőbbrendűségre egyelőre semmilyen fogható bizonyítéka sincs, sőtt egyre inkább az alsóbbrendűsége válik bizonyíthatóvá.
Egyszer beszélgettem egy szír családdal a vonaton, Budapestről utaztak Szolnokra, édesapa, édesanya, két kisiskolás korú gyermek, értelmesebbek voltak, mint akármelyikünk, és olyan egység, erő, tartás sugárzott róluk, amilyet én még egyetlen magyar családon se láttam. Ezért aztán van "félnivalónk" tőlük, hisz minden lényeges emberi kvalitásban úgy fognak lelépni minket, ahogy a vezér a parasztot sakkban, viszont abban nem hiszek, hogy majd a multi kultúra fog kisegíteni minket a bajunkból. Szírek nélkül se boldogultunk egymással, mért jutnánk előrébb velük? Szerencsétlen, önféltő pojácák voltunk eddig is, ezután mitől lennénk mások? Attól, hogy idejön pármillió arab, nem fog leesni a tantusz senkinek. Nem hiszem, hogy fényes jövő elé néz Európa, de erről nem a menekültek tehetnek, mi sötétítjük el magunkat meg egymást, mi, akik itt élünk évszázadok óta, és az évszázadok során létrehoztunk egy akkora nagy káprázatot, hogy most már ki sem látunk belőle. Mi akik abban a jólétben, amelyben felnőttünk, teljesen rászűkültünk ennek a mesterséges és nyilván távlattalan koncepciónak a gondolkodási rendszerére, és ugyanannyira teljesen eltávolodtunk emberi természetünk alapvető realitásaitól. Egy világméretű megvezetés el tudta hitetni velünk, hogy nincs más dolgunk, mint kiszolgálni azt a koncepciót és azt a rendszert, amely megveszekedetten hisz a saját felsőbbrendűségében, miközben elfelejti, hogy arra a felsőbbrendűségre egyelőre semmilyen fogható bizonyítéka sincs, sőtt egyre inkább az alsóbbrendűsége válik bizonyíthatóvá.
2018. március 10.
A város amely azért épült
Hogy az ember elvesszen benne
Lehet bár szelleminek mondott erőpont
Lehet bár kulturális oltár
Halott
Lehet-e az egyetlen igaz kérdést feltenni nem merő
Hogy az ember elvesszen benne
Lehet bár szelleminek mondott erőpont
Lehet bár kulturális oltár
Halott
Díszlete
lehet akár
A legegyszerűbb legletisztultabb forma
Ha az embert a
végtelenül összetett embert elrejteni létesül
Minden élő meghal ott
Lehet-e rab az
Akinek pont képzelt szabadsága lett a börtöne
És lehet-e százszor ezerszer is
Szabadabb ott a rab?
Szabadabb ott a rab?
Lehet-e az egyetlen igaz kérdést feltenni nem merő
Rendszer konform demokratánál európaibb
A legalább kétségbe esni elég bátor
Teherautójára bombát szerelő öngyilkos arab?
2018. március 8.
Mire születtünk?
Arra, hogy hatalmi mámorokban, idegen tüzekkel lobogva hamvasszunk el magunkban minden emberit, vagy arra hogy saját életünk kohójában megégve egymás által magunk ismerőseivé váljunk?
Mire születtünk?
Arra, hogy beleragadjunk valamelyik szabályrendszer, neveltetésünkből, külső hatásokból fakadó elv vagy gyakorlat kritikátlan átvételébe, majmolásába, beleragadjunk egy kondicionáltságba, amelybe környezetünk hatalmasságai igyekeznek fixálni minket, amellyel környezetünk hatalmasságai látszólag szabadságot hirdetve, de valójában egy nagy elnyomást gyakorolva próbálnak megtörni, vagy - ami még rosszabb - megmerevíteni, leszűkíteni, valamelyik skatulyájába bezárni minket, valamelyik szemrevaló, számunkra kényelmes, tőlünk különösebb erőfeszítést nem igénylő identitásba, szerepbe sorolni minket a rendszer szívtelen logikája mentén, az elvárásokkal, amelyeknek való megfelelésünkért jutalmat nyerünk, mint ahogy a a laboratóriumi ketrecekben ügyesen szaladgáló fehér egerek is jutalmat kapnak a tudósoktól, amikor kísérleteznek velük, megjutalmaznak minket finom étellel, lakással, érdekes internettel, csúcsmobillal, mozicsatornával, külföldi nyaralással, és főleg azzal, hogy mások gondolkodnak helyettünk, kapunk pszichológust, papot, vallást, vagyis mentességet a végtelennel való személyes, az emberhez egyedül méltó találkozás nehéz követelménye alól, stb, stb, stb. Mire születtünk? E gigantikus játszmázások valamelyikében való megakadásra vagy
arra, hogy mögé lássunk ezeknek a megvezetéseknek, arra, hogy egyetlen mérce legyen számunkra, melynek a neve az, hogy mi magunk, nem az, amit mondtak nekünk, nem az amire tanítottak minket, meg amit kínunkban másoktól, innen-onnan ellestünk, hanem az, akikké az élet teljessége akar formálni minket,
arra, hogy a személyes fejlődésünk útját járjuk, minden dolgunkban, minden örömünkben, minden bánatunkban, minden vágyunkban magunkkal, személyes belső valóságunkkal találkozzunk, hogy a napjaink minden percében megrendüljünk e belső, személyes valóság gazdagságától, saját lényünk mindenekben és mindenkiben visszatükröződő összetettségétől, attól, hogy az a belső lény mennyire más, és mennyire elmondhatatlanul több, mint akármelyik projekció, amelyben helyette éltünk, élünk,
arra, hogy ne ijedjünk meg az életünk átláthatatlanságától, sőt örüljünk neki, mert az életünknek átláthatatlannak kell lennie, hiszen az jelenti a titkok határtalanságát, a lehetőségek kimeríthetetlenségét, a mindig nagyobb távlatot, vagyis mindent, amit ma még nem látunk, de amiből holnap már látni fogunk valamit. és holnapután még többet fogunk látni belőle,
arra, hogy bátrak legyünk, higgyünk magunkban, higgyünk a sallangjaink, az elveink és a gyakorlataink meghaladhatóságában, higgyük, hogy a különböző modell alkotások hatékonyságából származó látszólagos előnyök, ál-biztonságok helyett akkor kerülünk igazi biztonságba, és igazán a helyünkre - nem egy Excel tábla cellájába, nem egy műszaki rajz, és nem egy társadalom" fejlődési" koncepció által számunkra kijelölt pontba, hanem az emberi természetünkből adódó, és a sorsunk által közvetített sok dimenziós térbe - ha hagyjuk ezt a végtelenül mély és személyes valóságot, ezt az egyetlen igazi eseményt, melynek a neve szeretet, megtörténni rajtunk, bennünk
Arra, hogy hatalmi mámorokban, idegen tüzekkel lobogva hamvasszunk el magunkban minden emberit, vagy arra hogy saját életünk kohójában megégve egymás által magunk ismerőseivé váljunk?
Mire születtünk?
Arra, hogy beleragadjunk valamelyik szabályrendszer, neveltetésünkből, külső hatásokból fakadó elv vagy gyakorlat kritikátlan átvételébe, majmolásába, beleragadjunk egy kondicionáltságba, amelybe környezetünk hatalmasságai igyekeznek fixálni minket, amellyel környezetünk hatalmasságai látszólag szabadságot hirdetve, de valójában egy nagy elnyomást gyakorolva próbálnak megtörni, vagy - ami még rosszabb - megmerevíteni, leszűkíteni, valamelyik skatulyájába bezárni minket, valamelyik szemrevaló, számunkra kényelmes, tőlünk különösebb erőfeszítést nem igénylő identitásba, szerepbe sorolni minket a rendszer szívtelen logikája mentén, az elvárásokkal, amelyeknek való megfelelésünkért jutalmat nyerünk, mint ahogy a a laboratóriumi ketrecekben ügyesen szaladgáló fehér egerek is jutalmat kapnak a tudósoktól, amikor kísérleteznek velük, megjutalmaznak minket finom étellel, lakással, érdekes internettel, csúcsmobillal, mozicsatornával, külföldi nyaralással, és főleg azzal, hogy mások gondolkodnak helyettünk, kapunk pszichológust, papot, vallást, vagyis mentességet a végtelennel való személyes, az emberhez egyedül méltó találkozás nehéz követelménye alól, stb, stb, stb. Mire születtünk? E gigantikus játszmázások valamelyikében való megakadásra vagy
arra, hogy mögé lássunk ezeknek a megvezetéseknek, arra, hogy egyetlen mérce legyen számunkra, melynek a neve az, hogy mi magunk, nem az, amit mondtak nekünk, nem az amire tanítottak minket, meg amit kínunkban másoktól, innen-onnan ellestünk, hanem az, akikké az élet teljessége akar formálni minket,
arra, hogy a személyes fejlődésünk útját járjuk, minden dolgunkban, minden örömünkben, minden bánatunkban, minden vágyunkban magunkkal, személyes belső valóságunkkal találkozzunk, hogy a napjaink minden percében megrendüljünk e belső, személyes valóság gazdagságától, saját lényünk mindenekben és mindenkiben visszatükröződő összetettségétől, attól, hogy az a belső lény mennyire más, és mennyire elmondhatatlanul több, mint akármelyik projekció, amelyben helyette éltünk, élünk,
arra, hogy ne ijedjünk meg az életünk átláthatatlanságától, sőt örüljünk neki, mert az életünknek átláthatatlannak kell lennie, hiszen az jelenti a titkok határtalanságát, a lehetőségek kimeríthetetlenségét, a mindig nagyobb távlatot, vagyis mindent, amit ma még nem látunk, de amiből holnap már látni fogunk valamit. és holnapután még többet fogunk látni belőle,
arra, hogy bátrak legyünk, higgyünk magunkban, higgyünk a sallangjaink, az elveink és a gyakorlataink meghaladhatóságában, higgyük, hogy a különböző modell alkotások hatékonyságából származó látszólagos előnyök, ál-biztonságok helyett akkor kerülünk igazi biztonságba, és igazán a helyünkre - nem egy Excel tábla cellájába, nem egy műszaki rajz, és nem egy társadalom" fejlődési" koncepció által számunkra kijelölt pontba, hanem az emberi természetünkből adódó, és a sorsunk által közvetített sok dimenziós térbe - ha hagyjuk ezt a végtelenül mély és személyes valóságot, ezt az egyetlen igazi eseményt, melynek a neve szeretet, megtörténni rajtunk, bennünk
2018. március 7.
Szent Pál után szabadon
...az ellenszenv, a gyűlölködés, a meg nem értés mögött előítéleteink, kudarcaink, élethazugságaink és az ezekkel való szembenézés és leszámolás képtelensége áll... (részlet egy recenzióból, melyet szerzője a Három óriásplakát című filmről írt)
Amíg ezt nem értjük meg, addig bűvészkedhetünk ezerféle módon, lehet olyan technikánk, hogy az űrbe megyünk vele, lehet olyan gazdaságunk, hogy a GDP megy az űrbe tőle, lehet olyan demokráciánk, hogy a szabadságunk fog szárnyalni minden felhő fölé, lehetünk akkora művészek, hogy az agyunkat is eldobjuk, meg tőlünk mások, lehetünk olyan vallásosak, hogy éppen csak a glóriát kell majd a fejünk köré festeni, lehet olyan életmódunk, hogy az indiai guru is tőlünk fog tanulni, lehetünk olyan érzékenyek szociálisan, hogy az első hajléktalantól elsírjuk magunkat, amíg a fentit nem értjük meg, addig mindezek a dolgok semmit sem fognak használni nekünk, addig pengő érc és zengő cimbalom lesz valamennyi szavunk és valamennyi tettünk, és pusztulni fog körülöttünk és tőlünk is minden, az országunk, a társadalmunk, a környezetünk, a bolygónk, pusztulni fognak az emberi kapcsolataink, pusztulni fogunk mi magunk is, minden tettünk menekülés lesz az egyetlen fontos létfeladat, a bennünk lakó lényeg, saját e világi jelenlétünk legbensőbb titkának megismerése, vagyis a szeretet személyes valóságának megismerése elől...
...az ellenszenv, a gyűlölködés, a meg nem értés mögött előítéleteink, kudarcaink, élethazugságaink és az ezekkel való szembenézés és leszámolás képtelensége áll... (részlet egy recenzióból, melyet szerzője a Három óriásplakát című filmről írt)
Amíg ezt nem értjük meg, addig bűvészkedhetünk ezerféle módon, lehet olyan technikánk, hogy az űrbe megyünk vele, lehet olyan gazdaságunk, hogy a GDP megy az űrbe tőle, lehet olyan demokráciánk, hogy a szabadságunk fog szárnyalni minden felhő fölé, lehetünk akkora művészek, hogy az agyunkat is eldobjuk, meg tőlünk mások, lehetünk olyan vallásosak, hogy éppen csak a glóriát kell majd a fejünk köré festeni, lehet olyan életmódunk, hogy az indiai guru is tőlünk fog tanulni, lehetünk olyan érzékenyek szociálisan, hogy az első hajléktalantól elsírjuk magunkat, amíg a fentit nem értjük meg, addig mindezek a dolgok semmit sem fognak használni nekünk, addig pengő érc és zengő cimbalom lesz valamennyi szavunk és valamennyi tettünk, és pusztulni fog körülöttünk és tőlünk is minden, az országunk, a társadalmunk, a környezetünk, a bolygónk, pusztulni fognak az emberi kapcsolataink, pusztulni fogunk mi magunk is, minden tettünk menekülés lesz az egyetlen fontos létfeladat, a bennünk lakó lényeg, saját e világi jelenlétünk legbensőbb titkának megismerése, vagyis a szeretet személyes valóságának megismerése elől...
2018. február 27.
Az is az életünk része, hogy nem tudunk mit kezdeni egymással. Nagyon fontos része. Nem szabad elhanyagolni...
2018. február 26.
Él a vörös kód
Ahelyett hogy a lélek saját harcait vívná becsülettel
Idegen harcokba keveredik idegen háborúkba megy bele
Idegen háborúkba amelyek nem csiszolják
És nem tanítják meg neki hogy ki ő...
Nem tudom hogy így végül mi lesz vele!
------------------
Zsebdiktátorok
Uralkodnak a romok felett
Mert nagyon jól tudnak uralkodni addig
Amíg mi mindannyian hazudjuk hogy a város áll
Mert ezen a hazugságon minden ellenérvünk
Minden jó szándékunk úgy csattan szét
Mintha köre ejtett kristály váza lenne
Ez az illúzió hirdetésünk
Az ő hatalmuk legbiztosabb alapja
Az illúzió melyet azért táplálunk hogy lehessen
Kisstílű módon emberhez méltatlanul hangosan legénykedni
Elpocsékolódni vetített ál-szerencsétlenségek ezreinek látszatára
És ne kelljen nekilátni az igazi újjáépítésnek benne
Ahelyett hogy a lélek saját harcait vívná becsülettel
Idegen harcokba keveredik idegen háborúkba megy bele
Idegen háborúkba amelyek nem csiszolják
És nem tanítják meg neki hogy ki ő...
Nem tudom hogy így végül mi lesz vele!
------------------
Zsebdiktátorok
Uralkodnak a romok felett
Mert nagyon jól tudnak uralkodni addig
Amíg mi mindannyian hazudjuk hogy a város áll
Mert ezen a hazugságon minden ellenérvünk
Minden jó szándékunk úgy csattan szét
Mintha köre ejtett kristály váza lenne
Ez az illúzió hirdetésünk
Az ő hatalmuk legbiztosabb alapja
Az illúzió melyet azért táplálunk hogy lehessen
Kisstílű módon emberhez méltatlanul hangosan legénykedni
Elpocsékolódni vetített ál-szerencsétlenségek ezreinek látszatára
És ne kelljen nekilátni az igazi újjáépítésnek benne
2018. február 25.
Az a technológiai, gazdasági és társadalmi álfejlődés, amelyet évszázadok óta űzünk, hogy a valódi emberi fejlődés követelménye elől kitérjünk teljesen fenntarthatatlan. Fenntarthatatlan, mert ellentétes a természet rendjével és ellentétes az ember alaptermészetével is, és ha tovább folytatjuk, teljes összeomláshoz fog vezetni. Jó ez nekünk? Kinek jó? Vagy azt hisszük, hogy elkerülhetetlen ez a folyamat, és akár jó, akár nem, nincs más választásunk? Ha azt hisszük, akkor tényleg nem is lesz más választásunk, de csakis az elkerülhetetlenségébe vetett hitünk miatt nem lesz. Mert egyébként millió dolgot tehetnénk, például elindulhatnánk önmagunk megértésének útján, és feltárhatnánk, hogy hogyan következik belőlünk az a sok szörnyűség, amely körülöttünk lezajlik. Nincs ember, akinek ez ne lenne feladata. Nincs ember, aki ma ne lenne beszorulva 30 centis térrészek képzelt falai közé. Nincs ember, akinek a valódi potenciáljaival hasonló nagyságrendű lenne az, mint azok a morzsák, amelyeket kiaknáz magából. Nagyon-nagyon messze vagyunk még a képességeink hasznosításától, nagyon-nagyon sok olyan terület van, amelyen még rengeteget tudnánk fejlődni. Akarjuk-e azt a fejlődést, vagy megakadunk a már megismertnél, azokban a kis vackokban, amelyeket már jól belaktunk, és amelyek védettségéből nem nagyon akarózik nekünk a kimozdulás? Ha az előbbi, akkor lesz részünk az emberiség továbbélésében, ha az utóbbi, akkor viszont csak a földcsuszamlás egyik sárröge leszünk, és dicstelenül fogjuk bevégezni földi pályafutásunkat. De akkor ne áltassuk magunkat azzal, hogy mi nem tehetünk semmiről, mert nagyon is tehetünk, mert azok a problémák, amelyek körülöttünk a világban kirajzolódnak, milliárdnyi apró kis hazug önáltatás összeadódásából jön ki, tevődik össze. Milliárdnyi önző konformizmus rakja össze azokat a jelenségeket, amelyek előtt most tehetetlenül állunk, nem maguktól lettek, mi hoztuk létre azokat. Mi, én, te, meg ő, kár beburkolózni mindenféle felhőkbe ezzel kapcsolatban, és kár azzal hitegetni magunkat, hogy semmi közünk sincs az események ilyentény való alakulásához. Van közünk hozzá, nagyon is van, és van közünk ahhoz is, am majd ezután következik. Van, és ne hazudjuk az ellenkezőjét, mert az nem változtat semmin, csak tovább ront mindenen.
2018. február 23.
A továbbélést esélyét a fejlett gazdaságunk, a fejlett technológiánk, a fejlett társadalmi berendezkedésünk nem fogja megadni, sőt ilyen esély még a kultúránkban, a művészetünkben és a vallásainkban sem lelhető fel. Az esély az emberben van, önmaga személyes valóságának gazdagságában, és növekedni akkor fog, ha az ember maga is növekszik abban a kapcsolatban, találkozásban, amelyet belső lényével nap, mint nap, óráról órára, percről percre átélhet. Ha mindennél fontosabb lesz számára az az élmény, az a találkozás, mely önazonossá teszi őt, és az abban való fejlődés, az a kimeríthetetlen forrás, amely az ő saját életéből táplálkozik. A szeretet nem a saját életünk semmibe vétele, a szeretet a saját életünk kibontakozásának boldog figyelemmel kísérése, annak a folyamatnak a követése, amely során elhalványulnak rajtunk a környezetünk sematizmusai, amely által lekopik rólunk az út pora, lekopnak rólunk a védőburkok, leválnak rólunk az ideológiák, azok a kollektivizmusok, amelyeket gyáván magunkra szedtünk, amelyekkel tiszta, ártatlan gyermeki lényünket folyamatosan szennyeztük, amelyekkel belső érzékenységünket folyamatosan kábítottuk, mert féltünk az én iskolájának kijárásától, mert a keskeny, a tű fokán átvezető út helyett a széles, a könnyű, de céltalan utat választottuk. A szeretet törekvés, hogy az ember önmagára ébredjen, leegyszerűsödjék, elveszítse ballasztjait, és azt a személyeset, azt a megismételhetetlen, egyszeri titokzatos valakit, aki a szívében születése óta lakik, de mindenhol lenni vágyik, szépen felnevelje, vagy legalább nőni hagyja. Ha akarunk élni a xxii. és a xxiii. században is a Földön, akkor ezt kell megértenünk, és önmagunk, belső magunk fejlődéséért, szárba szökkenéséért kell munkálkodnunk. Mert azzal, közben tesszük a legtöbbet társainkért is. Minden más szándék hiábavalóság!
2018. február 22.
Hogyan menekulhetunk el az onmagunkon vegzett munka terhei, az egyeni felelosseg és faradozás elol, es hogyan helyezkedhetunk el kenyelmesen a kollektivumban? Miért hat a propaganda technika és az eroszak elve, mely rendkivuli modon leegyszerusiti a dolgokat, es hogyan vezet felre, hogyan vezet vegul is a pusztulasba? A kollektivum kenylemes szfera az individualishoz kepest - kenyelmes egeszen a ledersegig. Amit a kollektivista nemzedek kivan engedelyez es ajandekoz maganak nem mas mint orok vakacio az en iskolajabol. A xx. szazad arra tanitott, hogy aki onmagat feladja, mindent elveszit. (Vekerdy Tamás THomas Mann nyomán)
Legyenek ferfiak, hosok, olyanok, akik ezt az utolso betuig megertik, vagyis mernek minden vallas, minden ideologia, minden eszme, minden leszukites, minden onkenyes kiemeles, tulhangsulyozas konnyiteserol lemondani, minden letezo szemelyt, egyent elnyomo, egyent kiherelo, egyent pusztito, manipulalo, osszemoso, kollektivizalo kisertestol elhatarolodni, es legyenek nok, hosnok, akik az ilyen ferfiak melle mernek odaallni. Es akkor Europa vissza fog terni a gyokereihez, Jézushoz es Szokrateszhez, es nem a Fold gyilkosa lesz, hanem azoknak a rettenetes, halalos sebeknek a megtero gyogyitoja, amelyeket korabban nagyon nagy reszben pont o maga okozott.
Edesapamat pont azok a torekvesek hajtottak, mint amelyek engem is az elmult kilenc, de kulonosen az elmult het evben nagyon meghatarozo modon. Az o kuzdelme az ertesert az en kuzdelmem nagyon fontos elozmenye volt. Sokkal tobb volt benne, mint amennyit vegul kihozott magabol, de hogy tobbet nem tudott felmutatni, arrol nagyon nagy reszben a kornyezete tehetett, tobbek kozott en magam is. Viszont azzal, hogy nem allok be semmilyen zaszlo ala, azzal, hogy a nyaj melegseget megvetem, minden nyajet, legyen az kivulrol csodalatosan szep vagy nemes akar, illetve leginkabb pont azokat, es helyette inkabb a magam eletet elem, es azt az iskolat jarom, amely valoban engem bontakoztat ki - megha az sokkal fajdalmasabb is minden egyeb gyakorlatnal - valamit talan letorleszthetek abbol a sok mulasztasbol, amely engem is, mint minden europai embert elmondhatatlan mertekben terhel, mert azok altal en is a Foldet elborito tomenytelen mennyisegu es felfoghatatlanul szornyu szenvedes egyik kivaltoja lettem.
Legyenek ferfiak, hosok, olyanok, akik ezt az utolso betuig megertik, vagyis mernek minden vallas, minden ideologia, minden eszme, minden leszukites, minden onkenyes kiemeles, tulhangsulyozas konnyiteserol lemondani, minden letezo szemelyt, egyent elnyomo, egyent kiherelo, egyent pusztito, manipulalo, osszemoso, kollektivizalo kisertestol elhatarolodni, es legyenek nok, hosnok, akik az ilyen ferfiak melle mernek odaallni. Es akkor Europa vissza fog terni a gyokereihez, Jézushoz es Szokrateszhez, es nem a Fold gyilkosa lesz, hanem azoknak a rettenetes, halalos sebeknek a megtero gyogyitoja, amelyeket korabban nagyon nagy reszben pont o maga okozott.
Edesapamat pont azok a torekvesek hajtottak, mint amelyek engem is az elmult kilenc, de kulonosen az elmult het evben nagyon meghatarozo modon. Az o kuzdelme az ertesert az en kuzdelmem nagyon fontos elozmenye volt. Sokkal tobb volt benne, mint amennyit vegul kihozott magabol, de hogy tobbet nem tudott felmutatni, arrol nagyon nagy reszben a kornyezete tehetett, tobbek kozott en magam is. Viszont azzal, hogy nem allok be semmilyen zaszlo ala, azzal, hogy a nyaj melegseget megvetem, minden nyajet, legyen az kivulrol csodalatosan szep vagy nemes akar, illetve leginkabb pont azokat, es helyette inkabb a magam eletet elem, es azt az iskolat jarom, amely valoban engem bontakoztat ki - megha az sokkal fajdalmasabb is minden egyeb gyakorlatnal - valamit talan letorleszthetek abbol a sok mulasztasbol, amely engem is, mint minden europai embert elmondhatatlan mertekben terhel, mert azok altal en is a Foldet elborito tomenytelen mennyisegu es felfoghatatlanul szornyu szenvedes egyik kivaltoja lettem.
2018. február 20.
A világ megismerésében az anyagi világot illetően az elmúlt századokban alaposan előrehaladtunk ,most az önismeret iskolája következik... (Vekerdy Tamás)
2018. február 19.
Az az Európa amelyik Szokratésszel és Jézussal kezdődött mára egy mutáns szörnnyé vált Az az Európa amelyik kétségbeesetten keresi szabadságát mert rég elvesztette abban a gőgjében amellyel ötszáz éve képtelen magával egyenrangú emberekként tekinteni a Föld összes többi népére - például nem képes egy morzsát sem felfogni abból a hatalmas szellemi gazdagságból amit a szamuráj kultúra jelentett - és ezért kényszeresen ácsol magának egy szabadság ideológiát és most papol róla mert másra nem futja neki - honnan is futná? - az most arra készül h végleg tönkretegye a még fellelhető életterek maradékát is Pusztán azzal h nem néz szembe magával nem néz szembe azzal h amit csinál annak mennyire semmi köze sincs ahhoz ahonnan jött nem néz szembe azzal a gazemberséggel ami a feje búbjától a kis lábujjáig sokadiziglen átjárta Igen szép dolog a szabadság durva szép! Nem kellett volna levadászni sok millió indiánt és akkor most értenénk h mit jelent mert ilyen teherrel a szívünkben persze hogy nem értjük és nem is fogjuk soha Nem kellett volna kiíitani a szamurájokat és akkor most értenénk h mit akartak és nagyon valószínű h sokkal távolabb lennénk attól a globális összeomlástól amelyik majd két perc múlva fog elkezdődni Azt nem értem hogy minden liber... szó kimondása előtt mért nem kenjük jól képen magunkat mert azt kéne tennünk az lenne az egyedül normális az összes többi tökéletes abnormalitás Nálunk szarabb alakokat még nem hordott a Föld a hátán de valószínű h már nem is fog Ha kicsivel fiatalabb lennék biztos én is beállnék az ISIS-be de legalább felrobbantanék egy plázát az h nem teszem mégse csak egy nagyon szerencsés csillagállás következménye És ha Európa továbbra is csak azzal a hazugságtengerrel fog nyomulni amivel most nyomul akkor nem a Föld sebeinek a begyógyítói leszünk hanem a Föld gyilkosai Én azt h európai ember vagyok durva nagy szégyenként élem meg elsüllyednék a Föld alá a szégyenemben ha nem tudnám h más dolgom is van: kikecmeregni abból a szennyből ami a csontomig átjár emberré válni és mindegy h milyenné csak nem európaivá mert attól a Jóisten mentsen meg mindenkit amíg csak él...
2018. február 18.
Húzunk frontvonalakat a rajzasztalon, meg a bal és a jobb oldal között csak azért, hogy a bennünk magunkban lévő frontvonalakról ne kelljen tudomást vennünk. Abban hiszünk, hogy fejlett technológiával és fejlett társadalmi berendezkedéssel megoldható, kiiktatható az emberi tényező, miközben egészen nyilvánvaló, hogy nem, és amikor erre jelek sokasága figyelmeztet minket, elképesztő hazugság áradatba kezdünk. A felvilágosodással megszentelt nyugati civilizáció a menekülés magasiskolája, egy fantazmának a dédelgetése, óriási eltévelyedés, mely szerint az ember boldogulhat anélkül, hogy tudomást venne saját magáról, a benne magában feszülő erőpárokról, elvakult és teljesen alaptalan feltételezése annak, hogy lehet élni az önmagunkkal való jó kapcsolat, a bennünk élő mesehősökkel, démonokkal, szörnyekkel való szembenézés nélkül. Pedig az ilyen magával egyáltalán nem tisztában lévő emberek sokasága lehet, hogy fel tud építeni egy lélektelen és kiherélt életteret, de a képességei nem lesznek elegendőek semmilyen távlatos, hosszan tartó, emberi létrehozására. Aki nem néz szembe magával, az nem néz szembe mással sem, nem néz szembe olyan megkérdőjelezhetetlen tényekkel, hogy az ember nem egy kábulatra, hanem egy lélekfejlődésre teremtett lény, és ha a lélekfejlődés kimarad az életéből, akkor minden gazságra képes lesz nagyon hamar anélkül is, hogy abból a gazságból, amelyet elkövet, bármit észrevenne. Sivár, logikus, gépies, mitológiátlan, istentelen, lélektelen, az ember saját belvilágával semmilyen kapcsolatot nem feltételező, vagyis teljesen élhetetlen az a szubkultúra, mely mellesleg a kultúrák csúcsának kiáltja ki magát, és önteltsége miatt már annyira megérett saját bukására, hogy szinte csodaszámba megy, hogy annak a bukásnak most még csak az előjelei mutatkoznak meg. Vigyázni kell nagyon, nem gondolkodhatunk tovább rendszerekben, nem remélhetünk tőlük megoldást, mert a rendszer nem ember, sőt az emberrel minden tekintetben inkompatibilis. Nincs jó rendszer, egyetlen rendszer sem jó, minden rendszer létidegen, ember lehet jó, rendszer nem, valamelyik rendszer jóságának a kikiáltása nem több, mint egyéni kudarcok elkendőzése, egyéni vállalások elsunnyogása. Óvakodj azoktól, akik saját életük lényegi kérdései elől valamelyik rendszerbe menekülnek, óvakodj azoktól, akik valamelyik rendszertől várják azt a megoldást, amelyet magukban kéne felkutatniuk, és magukból kéne kitermelniük. Óvakodj minden európai embertől, mert mindegyik abban a súlyos aránytévesztésben él, hogy a rendszere majd eltartja, és most, hogy kezd kiderülni az ellenkezője, egyik se tudja, hogy hova nyúljon, és ebbe a szerencsétlenségbe egyre inkább kezdenek belezavarodni. Óvakodj a kultúránk alapvetésétől, mert légvárakat épít, látszólag az emberért tevékenykedik, de valójában pont azt utasítja el, ami a leginkább emberi lenne. Óvakodj ettől a hazug civilizációtól, amelyik elvakultságában elhanyagolja az ember legalapvetőbb jellemzőit, mely anyagi lényt lát a társában, nem szellemit, nem a rendszeren túlmutató csodát, összetettséget, személyes gazdagságot emeli ki, mert a rendszerkonformitás az egyetlen valódi kritérium a számára, és óvakodj magadtól is, ha ilyen vagy, ha itt nőttél fel, és átjárt Téged is a hazugság minden mocska.
2018. február 17.
Ne partizán legyél, hanem hős! Ne egy ügyet képviselj, személyes léted teljességét engedd kibontakozni! Ne hitegesd magad azzal, hogy ez a kettő ugyanaz, mert durvára nem, és teljesen függetlenül attól, hogy az a kiválasztott ügy mennyire igaz és nemes. A kettő közti választás az élet egyetlen komoly döntése: elengeded-e azt a részt, amelynek a vélt "egészségével" vagy legalább fontosságának túlhangsúlyozásával, képzelt üdvözítő voltával nyugtatod magad, és amellyel folyamatosan próbálod eltakarni igazi feladatodat, és hagyod-e, hogy abból az elengedésből elkezdjen kinőni - nem az a lila majom, akit ez a beteg társadalom, kultúra vetít ránk, akar csinálni belőlünk különböző megvezetéseken keresztül, és csinál is, ha eltelünk valamelyik kis tudás dicsőségével, hanem - a Te valódi személyiséged, a Te valódi életed. Mersz-e, ahelyett hogy egy ügy, egy rész harcosává válnál, kicsit tisztába kerülnöd magaddal, illetve amennyire csak tudsz. És aztán holnap megteszed-e ugyanezt megint, és holnapután újra, és utána mindig? Ez az igazi kérdés. Illetve ez az egyetlen kérdés...
2018. február 16.
„A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az emberfiának nincs hová fejét lehajtania..."
Vagy benyalsz valamelyik mozizás, logikai játék, kereskedelmi forgalomban lévő életelv, esetleg egy úgynevezett spirituális hagyomány szabály-, sőt akár az intézmény rendszerének is (utóbbi esetben az adott spirituális hagyomány külsőségeihez ragaszkodva csupán, lényegi üzenetét, belső magját természetesen egyáltalán nem megértve), és akkor lesz egy relatív komfortérzeted, és ha ügyesen pergeted le magadról az összes olyan impulzust, amely álláspontod felülvizsgálatára ösztökélne, akkor abban a komfort érzetben akár az életed végéig is megmaradhatsz, annak ellenére, hogy az csak egy vegytiszta illúzió, hiszen illúzió volta pont gondos elzárkózásod miatt nem lesz felfogható Számodra soha, vagy nem elégszel meg a látszatokkal és a rész szerint valóval, és folytatod utazásodat minden határon túl, akkor a rendszereken kívül, a pusztában fogod találni magad, nem lesznek kényeztető körülmények, és főleg nem lesznek kényeztető társak, teveszőr ruhát kell viselned, sáskákon és vadmézen kell élned, jóformán érteni se fogja senki a törekvéseidet, úgy fognak Rád nézni, mint egy marslakóra, a kényelem, meg a fizikai és a szellemi biztonságérzet minden esélyét el fogod veszíteni, az egész életed egy viharos közegben való hánykolódáshoz lesz hasonlatos, viszont közben (ellentétben a fent említett sokkal vonzóbb első forgatókönyvvel) le fognak játszódni személyes fejlődésed fontos eseményei, semmi nem fogja lefojtani Benned azt az átalakulást, amelyikre a sorsod születésed óta hív, és a végén nem kell szemen köpnöd magad amiatt, hogy a tágas és világos tér helyett egy sötét zugban töltötted el a Számodra kiszabott idő egészét.
Vagy benyalsz valamelyik mozizás, logikai játék, kereskedelmi forgalomban lévő életelv, esetleg egy úgynevezett spirituális hagyomány szabály-, sőt akár az intézmény rendszerének is (utóbbi esetben az adott spirituális hagyomány külsőségeihez ragaszkodva csupán, lényegi üzenetét, belső magját természetesen egyáltalán nem megértve), és akkor lesz egy relatív komfortérzeted, és ha ügyesen pergeted le magadról az összes olyan impulzust, amely álláspontod felülvizsgálatára ösztökélne, akkor abban a komfort érzetben akár az életed végéig is megmaradhatsz, annak ellenére, hogy az csak egy vegytiszta illúzió, hiszen illúzió volta pont gondos elzárkózásod miatt nem lesz felfogható Számodra soha, vagy nem elégszel meg a látszatokkal és a rész szerint valóval, és folytatod utazásodat minden határon túl, akkor a rendszereken kívül, a pusztában fogod találni magad, nem lesznek kényeztető körülmények, és főleg nem lesznek kényeztető társak, teveszőr ruhát kell viselned, sáskákon és vadmézen kell élned, jóformán érteni se fogja senki a törekvéseidet, úgy fognak Rád nézni, mint egy marslakóra, a kényelem, meg a fizikai és a szellemi biztonságérzet minden esélyét el fogod veszíteni, az egész életed egy viharos közegben való hánykolódáshoz lesz hasonlatos, viszont közben (ellentétben a fent említett sokkal vonzóbb első forgatókönyvvel) le fognak játszódni személyes fejlődésed fontos eseményei, semmi nem fogja lefojtani Benned azt az átalakulást, amelyikre a sorsod születésed óta hív, és a végén nem kell szemen köpnöd magad amiatt, hogy a tágas és világos tér helyett egy sötét zugban töltötted el a Számodra kiszabott idő egészét.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)