2018. május 6.

Ez egy akkora őrültség, hogy nem is értem magam, de mégis ott van, és megkérdőjelezhetetlenül. És ha elbukom, akkor majd elbukom, és kész, az nem baj, ha a bukás egy becsületes harc után jön, de ha el se kezdem, akkor még azt sem fogom megtapasztalni, hogy a bukás milyen, vagyis kimarad egy rettenetesen fontos élmény az életemből. Ebben a vállalkozásban tényleg nem az érdekes, hogy meddig jutok el, az érdekes, hogy amíg lehet, addig eljussak. Nem azt érzem, hogy győznöm kell feltétlenül, de azt nagyon, hogy kitérni nem lehet a kihívás elől, fel kell venni a kesztyűt, és amíg van ellenség, meg vagyok én is, addig vívni kell. Nem vagyok száz százalékig biztos benne, de azért elég jó esélyt adok rá, hogy ez leginkább önismereti kérdés. Leginkább talán arra vagyok kíváncsi fáncsi, hogy mit tudok ezzel a helyzettel kezdeni. Hogy mit hoz ki belőlem, mit szabadít fel bennem, hogy mekkora szenvedéssel jár, hogy az a szenvedés átfordul-e örömbe, hogy hol vannak a határaim, hogy át lehet-e jutni rajtuk, és ha igen, hogyan, és ha nem, akkor mért nem. És nem véletlenül kezdtem el beszélni a Száhel övről, mert a futás nagyon öncélú lenne, ha ez az önismereti kíváncsiság hiányozna belőle, viszont azt hiszem, hogy ez a rész soha sem hiányzik. Lupusszal beszélgettem a Mátrában, ő egy kicsit bizonytalan volt e tekintetben, de én azt hiszem, hogy még a csilli-villi neonfényű pólós 60 ezer forintos zsír új cipős, futok fél kört a szigeten, és hú, de elfáradtam Hamupipőkék is legalább részben ezért csinálják. Mindenki érzi, hogy a futás átalakítja őt, és mindenki érzi, hogy az az átalakulás nagyon fontos neki, de nem csak neki magának, az egész élete szempontjából az, viszont abból meg nagyon sokan profitálnak. A személyiségfejlődésem nem az én magán ügyem, igazi közügy, igazibb, mint a politika - mondjuk annál nem nehéz igazabbnak lenni, ugyanis az komplett hazugság. Az elmúlt egy évben ezt a dolgot több százszor mérlegre tettem, ha ki akart volna hunyni, lett volna rá alkalma, de eddig még nem hunyt ki. A futók körül élet van, jöhet sérülés, jöhet kihagyás, válság, magánéleti gödrök, minden lehet, de a futót ezek nem vágják földhöz. Illetve földhöz vágják, de utána az illető felkel és fut tovább. És teszi a dolgát, és azzal a fejlettebb látással és önismerettel teszi, amelyet a futás közben elsajátít, és az ebből fakadó áldás mindenhova eljut, ad abszurdum még a Száhel övbe is. Biztos vannak más hasonló dolgok is, helyettesítők azok számára, akik végképp nem tudnak megbarátkozni a futással, de azzal ne jöjjön senki, hogy én a családomat etetem a futás helyett. Mert a családját, ha szereti, és tiszta fejjel tiszta dolgokkal akarja etetni, akkor ne a futás helyett, hanem a futás mellett etesse. Ezek a dolgok ugyanis nem kioltják, hanem erősítik egymást. A futással töltött idő közösségi idő, illetve a közösségi időre készít fel a családtagot. Olyan, mint a fürdés. Mondja valaki, hogy én inkább nem fürdök, mert a fürdés idejét konkrétabban fordítom a családom javára. Mondhatja, de büdös lesz, és a családja nem fogja élvezni azt a konkrétabb jót akkor. Én viszont szeretném, ha a gyermekeim például azt látnák, hogy az apjuk ad magára, és beszáll azokba a ringekbe, ahova az élet hívja őt. Aztán legrosszabb esetben majd kipofozzák onnan, na és, kipofoztak már sokakat különféle ringekből előttem is, Leonidasz sem tudta megállítani a perzsa hadat, de azért ő volt a thermopülai csata hőse, nem a perzsák közül bárki. Lehet, hogy nem fogom végigjárni az utat, de abból a részéből, amelyet képes leszek bejárni, sokat fogok tanulni, és az nem csak nekem lesz jó, hanem sokaknak másoknak is. Egyébként sincs olyan, hogy valami csak egy embernek jó, mert ami csak neki jó, az nem jó neki se. Vagyis ezt a kérdést nem érdemes tovább boncolgatni, inkább futni kell bátran és odaadással. Ma is holnap is, azután is. Mert ha valaki meggyógyul egy kilenc hónap óta tartó betegségből, akkor az nem véletlenül történik meg vele. Vagyis a gyógyulás kötelez...