2018. május 26.

Most, hogy már teljesen megutáltam a futást, kezd egész jól menni. A csípőtáji fájdalom tompul, egyre kevésbé zavar, sík terepen stabilan le tudom futni a 10 km körüli távokat, a lépésszámom és a pulzusom is szépen igazodik a hozzám, stb. Igen, tudom, hogy ez önmagában nem egy nagy dicsőség, de mégis csak valami. Holnap átmegyek Tokajba, ahol jó egy éve nem voltam. Nyilván nagyon szar lesz felfutni a Kopaszra, a belemet is ki fogom köpni, az életkedvem is el fog menni, de az ember nem várhat a fájdalommentességre, ha még ebben az életben el akar jutni valahova, mert annyi ideje nincs. Kockázat nélkül nincs győzelem, illetve nincs semmi, csak egy sóvárgással párosult tehetetlen senyvedés a hegy lábánál, aminél már középtávon sincs rosszabb, ha meg az ember egy kicsit előrébb tekint, akkor cseszheti végképp az óvatosságát...