Lehet, hogy ez az egész kultúra körülöttünk nem más, mint a sérülésével számot vetni nem akaró ember öntudatlan tereléseiből fakadó mutáns burjánzás? Lehet, hogy az alkotó erő, amellyel városok ezreit építjük fel, egyszerű menekülés be nem vallott magányunk elől? Lehet, hogy még a legnagyobb műalkotások megszületésében is meghatározó elem a művész sebzettsége, melyet önmaga előtt is titokban tart? Lehet, hogy a bennünk munkálkodó erők egészen más természetűek, mint ahogy eddig hittük? Lehet, hogy egészen másért csinálunk dolgokat - ezt vagy azt - mint eddig gondoltuk? Lehet, hogy a szokásaink az elmúlt évezredek során sokkal többet változtak, mint mi magunk? Lehet, hogy belül még mindig inkább azok a harcosok vagyunk, akik lóháton járták a sztyeppét, mindennap lenyilaztak annyi állatot, amennyire pont szükségük volt, patakból ittak, sátorban aludtak, mert tudták nagyon jól, hogy állandóan úton lesznek, vagyis tudtak valamit, amit mi már nem tudunk? Lehet, hogy belül még mindig tűzön járó, tűzön táncoló sámánok és boszorkányok vagyunk, akik talán hamarabb meghaltak, mint a mai nyugdíjasok, de addig százszor többet éltek, mert kapcsolatuk volt önmagukkal, vagyis azzal a belső lénnyel, aki nekünk már nem tud feltárulni, mert nem akarjuk, hogy feltáruljon, mert rettegve gondolunk rá, és rettegve passzírozzuk vissza a palackba, mihelyt csak a kisujja körmét kidugja onnan? Lehet, hogy ebben a steril modern világban nagy árat fizetünk a kényelmünkért? Lehet, hogy a kényelemért nomád önmagunkat, vagyis eredeti önmagunkat áldozzuk fel, és azzal együtt mindent ami az emberben igazán értékes volt, illetve lehetne? Lehet, hogy fogalmunk sincs arról, hogy mekkora lávakohó fortyog bennünk? Lehet, hogy csak azért, mert nincs bátorságunk leszállni a hegy belsejébe, a tűzbe, mert csak a tengerszemeinken, kultúránk balesetmentesnek tűnő idilljein merünk evezgetni? Lehet, hogy még hozzá se kezdtünk a bennünk és a körülöttünk elterülő két világ összebékítésének? Lehet, hogy az előbbiről jóformán tudomást se vettünk még, miközben a másiknak folyamatosan adjuk el a lelkünket, azért a látszat biztonságért, amelyet állandóan kínál, és amellyel állandóan megvezet, lényegében rabságban tart minket? És lehet, hogy egy csomó bajunk pont abból fakad, hogy ezeket a kérdő mondatokat meg sem merjük fogalmazni, mert a kételyek legkisebb lehetőségét is szeretnénk elhajtani magunktól?
Ha nem ismerjük meg az embert, ha nem ismerjük meg magunkat, akkor a fenti kérdésekre nem lesz megnyugtató válasz soha. És ha nem éljük át a magunkkal való találkozást, akkor nem fogunk találkozni másokkal sem, és ha nem találkozunk senkivel, akkor nem lesznek ismereteink senkiről, hiszen hogyan is lehetnének? És idegenek maradunk mindenki leginkább pedig saját magunk számára...
Itt van a szabadság elvesztésének a veszélye amely bekövetkezhet úgy is, hogy kint közben paradicsomi állapotok uralkodnak. Sőt a paradicsomi állapotok még segíthetik is a megtévesztő következtetésekhez való jutást, amitől persze a paradicsomi állapotok is romlásnak fognak indulni egész természetesen és elég rövid időn belül...
Vegyük észre hogy mennyire nagyon építkezünk a körülöttünk lévő közeg sztereotípiáiból, és mennyire kevéssé merünk építkezni saját magunkból, saját személyes valóságunkból. Vegyük észre, hogy még mindig mennyire nagyon futtatunk magunkon mások által ránk telepített rendszer programokat, ahelyett hogy magunkra figyelnénk. Vegyük észre, hogy hol és mivel megy el az életünk: a felszínen minden mélynek, minden személyesnek, a mi sorsunk, a mi egyedi történetünk kibontakozásának a hárításával vagy igazi énünk megismerésével, igazi énünk iskolájának kijárásával, a világ általunk megtörténni vágyott érésének, valódi fejlődésének a szolgálatával? Ego építő, látszat sikerek hajkurászásával vagy létfeladatunk elvégzésének keretein belül az emberről egy nagyobb értés, egy tágabb vizualitás megszerzéséért törekvő zarándok útján való haladással?
Nagyon könnyű eltévedni, sőt lényegében a permanens eltévedés állapotában bóklászunk folyamatosan, akár tetszik nekünk ez, akár nem, viszont ha így van, akkor már jobb kibékülni ezzel az állapottal, mint hadakozni vele egy életen át. Jó lemenni a hegy belsejébe, jó megérteni a fortyogó lávakamrák mibenlétét, jó megérteni azt a tüzet, azt a kozmikus energiát, azt a teljességet, azt az egységet, azt az istent aki bennünk lakik, és jó azt az istent onnan előcsalni és felmutatni mindenki boldogulására. Illetve elő se kell csalni, csak hagyni kell, hogy feltörjön és kiszakadjon belőlünk. Hiszen egyszer úgy is fel fog törni, hiszen örökre visszatartani úgy sem tudjuk. Ne féljünk a szenvedéstől ne féljünk a szomorúságtól, ne féljünk semmitől, felejtsük el a sémákat amelyekbe eddig kapaszkodtunk, legyünk azok, akik lenni akarunk, akik mi magunk akarunk lenni, akkor is, ha közben állandóan sírni kell majd valami miatt, akkor is, ha sokszor - nagyon sokszor - lehetetlennek fog tűnni a további haladás, akkor is, ha közben számtalanszor rettenetes ellentmondások között fogjuk találni magunkat. Ne féljünk a feszítő polaritások között, mert csak a felesleges göncök fognak leszakadni rólunk ott, ne féljünk áthajózni az összecsapódó ikerszirtek szorosán, ne féljünk fényre vágyni, fényben vitorlázni, máglyán régi énünket elégetni, ne féljünk lemeztelenedni abban a pillanatban, amelyik ezt kívánja tőlünk, ne kapkodjuk magunkra ezer göncöt olyankor mondván, hogy úgy illendő, ne akarjunk jók lenni amikor a rosszaság ideje jön el mert van olyan rosszaságnak tűnő, amely többet érhet minden vélt jóságnál, ne csapódjunk be a ilyenkor mások félelme által gerjesztett rettenetes hazugságok terében, rövid az életünk, ez az egyetlen életünk, és nem fognak visszajönni a kihagyott alkalmak - vagy ki tudja - ma kell felfedezni mindent, ma kell szeretni mindent, nem holnap, itt és most kell forrást fakasztani, mert holnap már késő lesz, itt és most kell kapcsolatba kerülni mindenekkel, itt és most kell emberré válni, és nem baj az se, ha fáj fog, az se baj ha megszégyenítő lesz, nem baj semmi csak történjék már valami végre!