Na, ma megint csináltam egy őrültséget. Úgy vágtam bele a Bükki Hegyimaraton félmaratoni távjának teljesítésébe, hogy az elmúlt egy évben 11 km-nél többet egyszerre soha sem futottam. Ehhez képest egész jól sikerült, bár a második körben már több figyelmet kellett mobilizálnom, mint amennyi magától vagy könnyen adódik. 2 óra 39 perc alatt értem célba, ami nem egy félelmetes eredmény, de a fent említett körülményt is figyelembe véve mégis sikernek könyvelhető el! Futottam egy biztonsági 1 óra 17 perces első kört, utána kb. egy percet frissítettem, majd jött egy 1 óra 21 percnél csak kicsivel tovább tartó második kör, vagyis nem szálltam el nagyon abban sem. Amellett ez a pálya még mindig az ország talán legszebb erdei futóösvénye. A Bükk az Bükk, vagyis a feltételek tulajdonképpen adottak, viszont ezt még tovább fokozza a pálya kijelölése, mely természetileg és futásilag is telitalálat, nem is beszélve arról a tényről, hogy egy maraton teljesítéséhez négyszer (egy félmaraton teljesítéséhez kétszer - ez szimpla matek :-) kell végigfutni rajta, tehát meg lehet barátkozni az apró részletekkel, és a körönként egyszer lehet integetni a szurkoló családtagoknak is. Egy körben van 350 méter szint, de olyan kellemesen elosztva, hogy aki nem akar sétálni, annak nem is nagyon kell, kivéve talán egy kb. 100-150 méter hosszú meredek emelkedőt, mert ott csak a bolondok nem váltanak át járásra (belőlük is akad azért pár :-)! Tájilag pedig az erdő mélye igazán megkapó, az az élő közeg, amelybe beleszabadulni olyan nagyszerű érzés mindenkinek, aki az élete 99%-ban a körülményei által ki van tiltva onnan. Még a versenyközpont helye is elképesztő érzékkel lett kiválasztva, a fás, ligetes, tisztásos Királyasztal gyönyörű és kiválóan alkalmas erre a célra.
Végezetül ejtsünk szót a rendezőkről, aki pontosak, kedvesek, segítőkészek, és rengeteg van belőlük. Nekik köszönhetően minden flottul és fantasztikus hangulatban zajlik a megérkezés első percétől a hazaindulásig, egy nagyszerű nappal, egy nagyszerű élménnyel lettem gazdagabb megint nekik köszönhetően. Elképesztő mennyiségű szarság van körülöttünk a hét többi napján, de amíg vannak olyan emberek, akiknek szívügyük az ilyen versenyek rendezése, addig érdemes hinni, érdemes élni. Búcsúzóul álljon itt a verseny kitalálójának a képe, arról az emléktábláról fotóztam le, melyet tavaly a 25-dik verseny alkalmából helyeztek el az ő tiszteletére a versenyközpont egyetlen épületének, egy büfének a falára, ugyanis pár éve eltávozott közülünk. Bizonyára sokáig ő volt a lelke ennek az eseménynek, de nagyon úgy tűnik, hogy távozásával a lélek nem illant el, beköltözött másokba, olyanokba, akik meg akarják őrizni ezt a évente ismétlődő felemelő versenyt (és meg akarják őrizni "atyjuk" emlékét is, mert ez a verseny az alapító halála óta az ő nevét, a Kisgyörgy Ádám nevet viseli). Lehet, hogy nincsenek is tisztában azzal, hogy milyen csodálatos dolgot tesznek. Lehet, hogy fogalmuk sincs arról, hogy mekkora szolgálat egy ilyen verseny megrendezése. Sőt valószínű, hogy nincs, hisz annyira egyszerűen, annyira természetesen adják nekünk futóknak ezt az eseményt, hogy arra nincsenek szavak. Annyira jön belőlük, annyira ilyenek, annyira jók! Annyira jó ez!
