Ahogy öregszem, úgy értem meg egyre jobban, hogy mennyire beteg az a világ, amelyikben élünk. Nem kicsit defektes, alapjaiban és velejéig az, viszont ezzel a ténnyel nem szeretünk számot vetni, mert a számvetésünknek nehéz, felkavaró következményei lennének. A baj csak az, hogy a nem számvetésünk sem múlik el nehéz következmények nélkül, csak azok a következmények nem felkavarnak minket, hanem csendben rágnak minket szét belülről, mint a szú a fát, mint a rozsda a trabantot. Kívülről egészségesnek látszik továbbra is, de belül már csak üreg és por, és idő kérdése csupán, hogy mikor gyengül meg annyira, hogy beleroppanjon teljesen.
A múlt hétvégén, Salzburg utcáin sétálgattam a nagyobbik lányommal, arra panaszkodott, hogy Nyugat-Európában az emberek egyszerűen nem beszélnek egymással, legalábbis a lényeges dolgokat nem mondják el egymásnak. "Megnyugtattam" őt, hogy Magyarországon sem sokkal jobb a helyzet, a méla csend, a magunkba zárkózás, és a lényegtelen dolgokon kívül mindenről való hallgatás ennek az újkori pestisnek az egyik jellemző tünete. Azt mondjuk, hogy toleránsak vagyunk, hagyjuk élni a másikat, vagyis hazudunk egy óriásit azért, hogy a hallgatásunkat megideologizáljuk, szép színben tüntessük fel. Nem hagyunk mi élni senkit, csak gyávák vagyunk ahhoz, hogy ezt beismerjük, ahhoz meg pláne, hogy még el is mondjuk egymásnak. És ezért minden fedő alatt fortyog, semmilyen lehetőség nem lesz arra, hogy valami tisztuljon, automatikusan áll elő az első bekezdésben elővezetett képlet, a nagyon szép külső alatt felhalmozódó, egyre kezelhetetlenebbé váló feszültségek óriási halmaza, és egyre közelebb kerül az a pillanat, amikor a festék már nem fogja tudni összetartani a rendszert, egyedül azt nem tudom megmondani, hogy felrobbanni fog-e vagy összeomlani akkor, amikor majd a pillanat eljön rá. Teljesen megértem azokat az arabokat, akik szerint az európaiak szaros seggű ovisok, és kisebbrendűségi komplexusaikat világuralmi törekvéseik gyakorlásával igyekszenek kompenzálni. Igen, szaros seggű ovisok vagyunk, akik ebben a petri csészényi mű-békében soha nem fogunk felnőni, hiszen esélyük sincs rá, mitől lenne, ha a történeteink még elkezdődni se tudnak, nemhogy lejátszódni? És akkor tényleg marad az, hogy egy darabig még át tudjuk verni a világ másik felét, hurrá!
Ha továbbra is ezt fogjuk csinálni, akkor nem lesz ember, aki megmentsen minket. Úgy fogunk eltűnni, mint egy szép díszlet, amelyet lebontanak az előadás után, és jön helyette majd a jó ég tudja, hogy mi. Ha nem indul be érdemi kommunikáció a társadalmainkban, a családjainkban, magunkban, ha nem vagyunk hajlandóak először magunkkal pár szót váltani, aztán a partnerünkkel, a gyermekeinkkel, a szüleinkkel, a testvéreinkkel, és aztán egyre több emberrel, ha belenyugszunk abba a neutrális, nyilván teljesen veszélytelen, de éppen ezért semmi lényeges emberi fejlődést nem kívánó bájcsevegésbe, amelynek már akkora kultusza van, hogy oltárt is lehetne ácsolni neki, akkor semmilyen lényeges emberi fejlődés nem fog lezajlani bennünk, és törpékként fogunk innen eltávozni, olyan beteg lényekként, akik lehet, hogy zseniális tudósok, művészek vagy papok a maguk területén, de lényegében el sem kezdték még a felnőtt emberré válást. Van egy film, már a címe is megkapó: Tökéletes idegenek. Egy baráti társaságról szól, olyan emberekről, akik megpróbálnak eltölteni egy kellemes estét egymással, mindenki a maga kis színjátékába burkolózva, természetesen, de színleg együtt, viszont az este során mégis csak kiderül, hogy lényegében semmi közük sincs egymáshoz, sőt még magukhoz se sok. Ez a film Európában kultfilmmé vált, és nem véletlenül. Ugyanis Európában elég kevés olyan emberi kapcsolat van, amely ne pont ugyanígy nézne ki. Lehet ez ellen az állítás ellen tiltakozni, lehet ez elől a tény elől bemenekülni valamelyik világmegváltó elméletünk fedezéke alá, de valójában annyira irtózunk egymástól is, mint amennyire magunktól, és az életünk csak arról szól, hogy ezt a tényt hogy lehetne a lehető legtovább tökéletesen titokban tartani.
Vigyázz, vigyázz nagyon szúette, rozsdamarta Európa, és vigyázz Te is, nehogy az életed utolsó pillanataiban derüljön csak ki, hogy mit csináltál, és mit nem csináltál addig. Barbár hadak készülnek ellenünk, de a szomorú igazság az, hogy még mindig mindig mi vagyunk a barbárabbak, és ha továbbra is csak süttetjük magunkat a nappal, akkor elég hamar el fogunk égni, ugyanis az ózonlyuk növekszik, és - sajnos - növekedni is fog. Vigyázzatok Homérosz, Szókratész, Jézus, Dante, Bach, Aquinói Szent Tamás, Thomas Mann, Radnóti Miklós örökösei. Az elődeink nagyot alkottak, de nem azért, hogy mi műveiket magasba tartva exkuzáljuk magunkat, magyarázzuk meg, hogy nekünk már nem kell nagyot alkotnunk, mert elég, ha őket kopizzuk Ctrl+C Ctrl+V-vel, nem azért, hogy ötszáz éve folyamatosan virágzó fajelméletek szárnyain utazva próbáljuk elhitetni magunkkal és mindenki mással is a mi európaiságunk by default felsőbbrendűségét. Azt, ami az emberiség egész eddigi történetének a legnagyobb fantazmája, illúziója, vagy mondjuk inkább úgy, hogy átverése. Mert, ha csak ezt tesszük, nincs és nem volt és nem is lesz nálunk szánalmasabb lény a Földön, és azokat a műveket, amelyeket megőrzésre kaptunk, úgy fogja kifújni a szél a kezeink közül, ahogy a pongyola pitypang porzóit repíti a tér egyik oldaláról a másikra...