Köszönöm türelmedet, mellyel nem csak elolvastad, de meg is emésztetted hosszú levelemet, és köszönöm megható, szívet szorongató szavaidat, hálából ezúttal próbálok sokkal rövidebb lenni. Nem akarok vitatkozni kapcsolatunk árnyalatain, hisz bőven belefér, hogy Te egy picit máshogyan látsz pár részletet, mint én, és ennek nincs is semmilyen jelentősége. Viszont azt szeretném leírni, hogy ez a balatoni futás nekem nem magától lett, nagyon sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy elinduljak egyéniben, és most visszatekintve látom, hogy az egész elmúlt kilenc év kellett hozzá, az egész eseménysor, az a rengeteg élmény, amelyet átéltünk a váltók alatt, a szurkolások közben, az a rengeteg emberi történés, amely közben lejátszódott, az a rengeteg találkozás, melynek résztvevői lettünk, az a rengeteg kapcsolat, szál, amely közben átszőtt minket. Ha nincs ez az egész folyamat, akkor soha semmi nem vezetett volna el még az egyéni futás gondolatához sem. Lehet, hogy vannak olyan emberek, akik felcsapják az internetet és ráböknek az egyik versenyre, hogy jó, akkor most ide elmegyünk, de én nem ilyen vagyok, én néha egészen evidens dolgok felé is csak nagyon nehezen mozdulok el, nekem minden apró impulzus kellett, hogy egyáltalán megfoganjon bennem a gondolat, és utána meg pláne, hogy szárba is szökkenjen. Ha nem vagytok ott emberként, a szívetekkel, a lelketekkel, a szeretetetekkel, akkor én soha nem futom körbe a Balatont, és ebbe a csoportba nagyon sokan tartoznak,olyanok is rengetegen, akiket csak egyszer-kétszer láttam, de akkor visszamosolyogtak, megköszönték a tapsot, olyanok is, akikekkel valamelyik 4 nap alatt 10-szer is összepacsiztam, de azóta sem találkoztam velük, belföldiek, külföldiek, olyanok is, akik aranyosak voltak, és olyanok is, akik egy kicsit furcsán viselkedtek olykor, de az is belefért, hiszen máskor tudtak ők is nagyon kedvesek lenni, stb, stb, stb, viszont a legmeghatározóbb szereplők mégis csak Ti voltatok, a csapatom, és az a három ember, akiket név szerint említettem az előző levélben, és a három egyike éppen Te vagy. Szóval bármennyire is banálisan hangzik, bármennyire is kisebbíted a magad részét, Nélküled ez nem jöhetett volna létre, ennek a mesének Te nagyon fontos szereplője lettél...
--------------------------------
Drága ...!
Jaj, de jó! Szóval, nem tudom, az utóbbi öt évben írtam napi két A4-es oldalt legalább, pedig nem vagyok a szavak embere, egyébként nem tudom, mi lenne, ha az lennék :-)! Most csak a balatoni futásról szeretnék Neked pár mondatot e-papírra vetni. Mert volt pár kulcsszereplő körülöttem, akik nélkül ez a projekt biztos, hogy nem sikerült volna, pedig nagyon kellett, hogy sikerüljön. Végül is minden összejött, életem egyik legszebb négy napja kerekedett ki belőle, és a végén még a meglehetősen ellentmondásos felkészülésről is az derült ki, hogy - minden rossz érzésem ellenére - valószínűleg teljesen rendben volt, illetve pont így kellett lennie. Október végén, amikor először mondták nekem, hogy egy hónapra el kéne mennem Brazíliába, görcsbe rándult a szívem. Pont most, amikor egy ilyen kiküldetés az egész készülést agyon vághatja? Aztán hamar rájöttem, hogy nem mondhatok nemet, nem a praktikus szempontok miatt, mert azok miatt lehetett volna, hanem azért, mert a nem ebben a helyzetben egy megfutamodással lett volna egyenértékű. Az egy nagyon emberi és kicsinyes gondolkodás lett volna, amiből nem jött volna ki semmi jó, kódolva lett volna benne a kudarc. Aztán azzal vigasztaltam magam, hogy majd futok az Atlanti óceán túlpartján, vettem palackokat, itatós zsákot, vár a Copacabana, nem is annyira a strandja, mint a futópályája. Ezek a tervezgetések azonban teljesen bedőltek, a lábam is megfájdult, és a 35 fokos hőségben a 100%-os páratartalomban 6:30-as ezreknél jobbakat nem bírtam kipréselni magamból, azok viszont annyira deprimáltak, hogy egy elég rövid idő után lényegében feladtam az egészet. Amikor felültem a hazarepülőre, fogalmam se volt, hogy mi lesz, és ha Zoli nem bátorított volna azzal, hogy a hosszútávú erőnlét nem hal meg egy hónap alatt, akkor valószínűleg hagytam volna mindent a csudába. Így viszont nem hagytam, de csak azért nem, mert nem akartam elvenni magamtól az akkor általam igen csak alacsonyra becsült esélyt, bevallom, ez volt az egyetlen oka annak, hogy egyáltalán rajthoz álltam. A verseny előtti két-három hétben rettenetesen feszült voltam, pedig minden jól sikerült. Lassítottam szépen, sokat ettem, felszedtem vagy 4 kilót, elrendeződtek a körülmények, a vége az lett, hogy már kedden szabadságra mehettem, de még ezektől a jó fejleményektől sem tudtam megnyugodni. A nagy váltás szerda este következett be, amikor a csapatommal találkoztam, onnantól kezdve minden egy csapásra átalakult, körülbelül akkora változás történt, mint amikor az ember néz egy fekete-fehér filmet, amely hirtelen átvált színesbe. Akkor valahogy tőlük, a hatásukra sikerült ráéreznem arra, hogy itt most nem nyafogni meg szerencsétlenkedni kell, hanem futni normálisan, fegyelmezetten, összeszedetten, békében magammal, másokkal, illetve az egész helyzettel. És onnantól kezdve beindult a csoda, és ezt azért írom le Neked, mert a csodát Te is nagyon csináltad. Azt kell mondanom, hogy rengeteg embertől kaptam buzdítást, de a csapatomon kívül három embernek vagyok végtelenül hálás, és a három közül Te vagy az egyik, István a másik, Gabi pedig a harmadik, vele azt hiszem, nem találkoztál, kollégám, tavaly és idén is párban futott, elképesztő maratoni időeredményei vannak, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy rengeteg mindent ért a futásból, és hihetetlenül érzékenyen, kedvesen segített, szurkolt végig...
De most nem róla akarok írni, hanem arról, hogy Te mit jelentettél nekem. Kezdjük a végén, a siófoki befutásnál az volt az érzésem, hogy az én sikeremnek legalább kétszer annyira örülsz, mint a magadénak. Az volt az egyik olyan pillanat, amikor éreztem, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban, de mégis egy súlycsoportban vagyunk. Őrület, mondom, semmi értelme nincs ennek így, de mégis kifejezi azt, ami akkor történt. A tízszeres balatoni futó a hosszú-hosszú folyamat végén elszáll az első balatoni futó boldogságától. Nem tudom, hogy Te azt a pillanatot hogy élted meg, de nem hiszem, hogy semlegesen. Mert az a pillanat a szememben a kilenc éve jó ég tudja hogyan kezdődött, és azóta is évről-évre fejlődő barátságunk egy különleges állomása volt. A mester biztonságával futsz, és a mester biztonságával és alázatával segíted a tanítványt. Talán ez a legjobb kép a kapcsolatunkra, én legalábbis ezt érzem a leghelyénvalóbbnak. Érzem, hogy Téged a sport, meg a kapcsolódásai, a szép életed már nagyon magasra felemelt, és érzem, éreztem minden mozdulatodban, hogy méltó emberre találtak ezek a szellemi magasságok Benned, mert olyan szeretettel és olyan alázattal fogadod azokat, hogy a viselkedésed mindenkinek, aki Körülötted van, az épülésére szolgál. Ezt éreztem szombat este is, beszélgetés közben Lovason, két olyan mondatod volt vagy három, amely a másnapi futásfeladatommal volt kapcsolatos, de az a két-három mindenben odaillett, és teljesen helyretett. Ilyenek a nagyok, nem beszélnek sokat, de az a pár szó, amelyet kiejtenek mégis, mindent elmond. Ilyenek a nagyok, beszélniük se kell, mert a kézfogásukban, a szemük csillogásában is benne van minden. Ilyen volt a siófoki rajt előtti első találkozásunk is, ilyen volt mindig, amikor elfutottál mellettem, és szóltál hozzám pár bátorító szót, és mentél tovább, de tudtam, hogy a különböző ritmus ellenére is annyira együtt futunk, mint kevés más emberpár.
Egyébként azt hiszem, hogy van valami egyformaság ezek között a piros rajtszámos emberek között, akiknek a körében én most gyenge kezdő vagyok, és valószínű, hogy az is maradok, de nagyon örülök mégis, hogy kicsit bekerülhettem Közétek. Nagyon örülök, hogy befogadtatok, nagyon örülök, hogy úgy fogadtatok be, ahogy kevés közösség eddig, nevetséges, de templomi keresztény közösségekben nem tapasztaltam tized akkora figyelmet és szeretetet sem, mint amennyit Tőletek kaptam. Élő együtt mozgó, együtt fújtató, együtt szenvedő és együtt megdicsőülő emberek ők még akkor is, ha ez a történés lánc mindenki józan visszafogottsága miatt örökre titok marad a külső szemlélők jó része számára. Nagyon örülök, hogy most már egy kicsit Közétek tartozhatom, igaz, hogy taknyos zöldfülűként, de nem baj, ott kell kezdeni, meg nem is biztos, hogy túlságosan el kéne távolodni ettől az érzülettől. Mert azt is látom, hogy ezek az emberek végtelenül alázatosak, bámulatra méltó egyszerűséggel fogadja mindegyik azt a nagy eseményt, amely történik vele egy ilyen futás során, és azt hiszem, egyiknek sem fordul meg a fejében, hogy kérkedjen az "eredményével". Amely az én esetemben biztos, hogy nem az én eredményem, hanem a Ti eredményetek rajtam. Azt írni a végére, hogy köszönöm nyilván semmi se, illetve banális hülyeség lenne. Mellesleg nincs is vége, folytatódik minden, folytatódik a csoda, folytatódik az életünk, hadd, ne legyen végszó, egyébként is a három pont a kedvenc írásjeleim egyike.... Ez pedig a másik :-)!
Igen van egy blogom, amely erről a futásról szólt, kétségbeejtően hosszú, a futás sikerének egy mellékhaszna, hogy végre lezárhattam, igaz rögtön elkezdtem írni a következőt, de ez csak egy egyéni szociális probléma, talán majd kinövöm. A futást most már kipihentem, ám be kell vallanom, hogy többet vett ki belőlem, mint amennyit közvetlenül utána éreztem. Amikor bő egy héttel a verseny után újra futócipőt húztam, úgy tűnt, hogy mindent elölről kell kezdeni, illetve úgy, hogy a futást alapmozdulatait lényegében újra meg kell tanulni. Most már kicsit jobb, de még mindig hagy kívánni valót maga után. Viszont a sikeres futásomért ajándékba kaptam egy gyönyörű futópályát a Jóistentől, 22,4 km, 800 m szint át a tokaji hegyen, majd a dombokon a Szent Teréz kápolnáig, és vissza. Beleszerettem ebbe az útvonalba máris, pedig még csak kétszer futottam meg, talán ma lesz a harmadik. Egyébként kezd vonzani a terepfutás, Zolival beszélgettem egy órája az egyik nyíregyházi kávézóban, és szépen összeraktuk, hogy mit fogunk csinálni a következő két hónapban. Első a most hétvégéről a 40 cm-es hó miatt még nem tudjuk mikorra halasztott Mátra Trail, amelyben ő lesz a nagy (54 km), és én a kicsi (27 km), második a Pilis, ahol Zoli óriás lesz (112 km), míg én megmaradok kicsinek (29 km), végül pedig a bükki hegyimari, amelynek azért vágok neki kicsit bátrabban, mert az márt tavaly is megvolt. Szép kis terv, ha így sikerülne, az egy kicsit beavatna ebbe az új műfajba. Mindazon által esélyes a jövő évi Balaton is, főleg akkor, ha sikerül leakasztani egy kerékpáros kísérőt hozzá. A célszemély már régen ki van nézve, csak még ódzkodik, pedig nincs oka rá, mert nagyon jól bánnék vele :-)!
Na, ennyi egyelőre, ne haragudj, hogy sokat írtam, előre is sajnállak, hogy mennyi időt vesz el majd Tőled az olvasása, de hát én már ilyen vagyok, ha egyszer elkezdek billentyűzni, nehezen hagyom abba. Neked is mindenféle szép dolgokat, bár - hogy őszinte legyek - még annyira se féltelek, mint magamat. Mert az az idős indián, akik ilyen csodát tud tenni egy fiatal indiánnal, mindenből ki fogja verekedni magát. Vagy ha nem, akkor el fog futni, ami még jobb :-)! Szeretettel gondolok Rád, nem olvasom el, hogy mit írtam, nincs rá energiám, remélem Neked lesz, illetve ha idáig elértél, akkor már volt