Választás 2018
Amíg az értelmiség a könnyű válaszlépések taktikáját űzi, s nem kötelezi el magát gyökeresen új szemléletek kimunkálása mellett, mert lényegi munkavégzésre, valódi szellemi teljesítmények elérésére nincs se kedve, se hajlandósága, amíg a hangadók rossz arányokat sulykolnak, a nyuszik pedig nem merik megkérdőjelezni eljárásuk jogosságát, addig - főleg a gazdasági visszaesések nyilván egyre gyakoribbá váló periódusaiban - lesz elegendően nagyszámú keserű ember, akiknek a szeme a fickós beszólogatásokra fog felcsillanni, és akiknek bánatára vigaszt ígérve a szükséges mennyiségű szavazat játszi könnyedséggel megnyerhetővé fog válni. Ne csodálkozzunk azon, hogy lesznek olyanok, akik az így keletkező fogódzókat meg fogják ragadni, és ne is átkozzuk őket ezért, mert az átok inkább a mi kis idealizmusunk, meg a mi kis tehetetlenségünk irányában állná meg a helyét. Olyan ez, mint amikor a matematika tanár logikus levezetésekkel próbálja megtisztítani egy késdobáló légterét - mondhatjuk, hogy az illető nem a megfelelő eszközt választja célja elérése érdekében.
Az, amit ma az ilyen fickós hatalmi törekvésekkel szegezünk szembe, azoknál nem magasabb minőség. Ha magasabb minőség lenne, akkor nem lenne annak ellenére is rengeteg keserű és távlattalan ember, vagyis a zavar forrása egyszerűen nem létezne. Ha van az országban olyan három millió szavazó, aki a kivagyi hősködésektől olvad el, akkor bennük nem a kivagyi zsebdiktátorok hatalmi mámorába beszippantott megtévedteket kell látnunk, hanem azt az űrt, amelyet mi nem tudtunk betölteni mással, azt a három millió embert, akinek mi nem tudtunk több reményt felmutatni valószínűleg a remény felmutatását célzó igyekezetünk nem elegendően magas foka miatt. Ne az ellenzéken kérjünk számon teljesen normális emberi reakciókat, olyan emberi reakciókat, amelyeknek a szálait mi ugyanúgy hordozzuk, mint ők, sőt össze is szőjük gyakran, legfeljebb észrevétlenül, még magunk előtt is titokban tartva, hogy mit csinálunk. Magunkon kérjük számon, hogy ami most történik, azt mért nem láttuk előre, illetve ha láttuk, akkor mért nem álltunk neki még időben valami egészen másnak.
Ha most azt a mást tennénk, akkor lenne húzása a vitorlánknak, és akkor nem kéne szégyenkeznünk a sikertelenségeink miatt sem. A kudarc ugyanis nem szégyen, a szégyen az, ha valaki a kudarcaitól való félelme miatt semerre se indul el, ha csak azon a zsebkendőnyi területen toporog, ahol biztonságban érzi magát. Legyünk elég bátrak kimondani, hogy mostani vízióink alaptalanok - hiszen az a fejlődésnek mondott folyamat, amely most a kapitalizmusban zajlik - nem más, mint egy fenntarthatatlan piramis játék, amely hosszabb távon nem adja meg az értelmes élet és a boldogság távlatát senkinek se, és és ahelyett, hogy egy halott dolgot próbálnánk finomra hangolni, kezdjük el építeni a jövőt. Először leginkább magunkban, és leginkább úgy, hogy leválunk azokról a világmegváltó elméletekről, amelyekkel traktálnak minket születésünktől kezdve, azokról a struktúrákról, amelyekkel körbeállványoztak minket, hogy nehogy elboruljunk (hát, talán nem borultunk el, viszont nem biztos, hogy állványok nélkül is talpon tudnánk maradni), és azt tegyük, ami belőlünk fakad, ami a mi saját kis egyedi személyes valóságunkból nő ki.
Ha sikerül lépnünk párat ebben az irányban, többet fogunk elérni, mint a világ vezető politikusai, többet és valódibbat és üdvösebbet, mint az, aki készpénznek veszi a körülötte zakatoló rendszert, és elképzelni se tud semmi olyat, ami e zakatoláson kívülre vezetné őt, és vele együtt másokat is. Pedig az lenne a valami, illetve a szükséges, hiszen tisztán látszik, hogy a ketrecben csak keringeni lehet, de jutni valahová nem. Ha nem hiszi el senki, hogy létezik más is, mint ez a szédült és egész biztosan sehova se vezető mókuskerék forgás, akkor tényleg nem is lesz más. Ha az energiáinkat arra pocsékoljuk, hogy az egyik lehetetlenség ellenében egy másikat állítsunk, akkor a világ tőlünk nem jobb, csak egyre bénább és egyre sivárabb és egyre szomorúbb hely lesz. Ezt akarjuk?
Létidegen dolog külső struktúrákba bizalmat helyezni, az ember belső átalakulásai helyett bennük reménykedni. Annak a világszerte megfigyelhető tendenciának, mely több téren is zavarja a hagyományos értelemben vett fejlődést, és amely nagy valószínűséggel egyre jobban exponálni fog eddig nem kellően komolyan vett ellentmondásokat, pont ez a legnagyobb tanulsága. Hogy a külső működések nem valóságosak, legalábbis nem annyira, mint amennyire szeretnénk valóságosnak hinni azokat, csak kishitűségünk láttatja velünk azt a hamis képet, amelyen jelentőségük óriásivá nő. Hogy akármelyik működésre is szavazunk, dimenziót vesztünk, a térbeliség helyett, egy egyoldalú síkvetülettel találjuk szembe magunkat, a térbeliség helyett, amely a gazdagság és a teljesség lenne, amelyet elvállalva magunkat kibontakoztathatnánk.
Kis hazánk tehetetlen vergődése nem a szószólók hatalmi törekvései, hanem az a terméketlenség, amely a maga elől menekülő ember akcióit cseppet sem meglepő módon jellemzi, és amelyben parazita hatalmi törekvések a legnagyobb természetességgel jelennek meg. Nem a hatalmi törekvések az igazán meglepőek, hanem az, hogy olyasmikben reménykedünk, amiknek semmi reális alapjuk sincs. A kommunizmus nem oldotta meg az ember boldogságának kérdését, mért gondoljuk, hogy a kapitalizmus majd meg fogja oldani? Vagy a szociális demokrácia? Vagy bármi? Nincs olyan rendszer, amellyel az emberi tényező kiiktatható lenne, nincs és nem is lesz soha! Hány rendszernek kell még leperegnie ahhoz, hogy rájöjjünk, valamennyibe helyezett reményünk ugyanazon a ponton bukik meg: egy külső dologban való bizakodással próbáljuk kiváltani önmagunk útjának végigjárását, csak azért, mert az első kényelmesebb, mint a második, csak azért, mert az elsővel, az igazán nehéz dolog, a személyes konfrontáció megkerülhetőnek tűnik. Csak ezért vetítünk bele nagy fontosságot olyan kérdésekbe, amelyek szinte nem is léteznek, illetve csak attól léteznek, hogy hozzájuk menekülünk a valódi erőfeszítéssel járó valódi szellemi munka elől. Az élet nem egy matek példa megoldását jelenti, az élet egy személyes találkozás, és egy személyes fejlődés benne. Ha vállaljuk, jó lesz az életünk, és jó lesz a körülöttünk lévők élete is, ha nem vállaljuk, pojácák maradunk a világ végezetéig.
Egy nehéz, végtelenül sebzett közegben nőttünk fel, és ennek a közegnek az összes sérülése bántott minket. Kora gyermekkorunk óta építgetjük magunkban jórészt öntudatlanul azokat a védműveket, amelyekkel e bántásokat próbáljuk elhárítani, de amellyel csak tetéztük a bajt, és mostanra egy jókora hazugság gyűjtemény állt össze belőle. Na, ezt a hazugság gyűjteményt kell bedobni az önmagunkkal, a valódi önmagunkkal való találkozás tüzébe, ugyanis ez a kötet sehol másutt nem tud elégni. Megtesszük-e ezt a felkavaró lépést, komolyan vesszük-e a saját gyógyulásunkat vagy inkább írjuk tovább a rémregényt. Folytatjuk az értéktelen tömegcikkek szófogadó sorozatgyártását vagy felmutatunk-e egy még soha nem létezett személyes többet, egy olyan szárba szökkenést, amilyen eddig még nem volt, és amelynél többel nem ajándékozhatunk meg senkit, sem magunkat, sem a világot. Folytatjuk a sérülések továbbközvetítésének végtelen sorát, vagy kilépünk ebből a sokszor predesztináltnak beállított pszichológiából, és teszünk valami olyat, ami nem a rendszereinket, hanem minket magunkat jellemez. Ezen múlik az út, ezen múlik a szeretet, ezen múlik az élet...