Ezek a tokaji futások egy kicsit mindig szürreálisak. Az ember felveszi magára a futócuccát, piros gyöngyvászon felsőrészű cipő, neonzöld futólábszár a SPURI futóboltból, fekete nadrág a Decathlonból, citromsárga felső ugyanonnan - gondolom érzékelhető a színösszeállítás meglehetősen bizarr volta, én például hányni tudnék tőle - erre jön rá az itatózsák, amely eleve egy olyan darab, hogy a trail futókon kívül senki nem érti, hogy mi az tulajdonképpen, többen valamilyen orvosi műszernek vélik, mintha egy barkácsolt infúziós palack vagy egy lebutított lélegeztető gép lenne, és a fejem tetejére egy citromsárga sapka, melyet öt éve vettem, hogy kitűnjek a sok szürke futó közül, hogy a csapattagjaim könnyebb ki tudjanak szúrni engem a mezőnyben, de azóta a futók 80%-a gondolja azt, hogy ez mennyire jó ötlet, amitől persze pont, hogy csapnivalóvá vált, négy emberből háromnak citromsárga sapka van a fején, akkor most kérem szépen, mondja meg valaki, hogy hogyan lehet itt kitűnni? Én egyébként a pöttyös sapkára szavazok, abból tényleg kevés van, meg a túró rudisok már régóta hajtogatják, hogy a pöttyös az igazi, lehet, hogy nekik van igazuk, bár attól félek, hogy a vége ugyanaz lenne, mint ami a sárga kalapokkal történt, egy majom százat csinált, és akkor az is bukott ulti lenne rekontrával, a futóversenyeken nem lehetne látni mást, csak pöttyös sapkákat, na azt hiszem, akkor jönne el az én időm újra az egyszínű sárgával :-)! Szóval ennyit az öltözködésről, utána be kell zárni az ajtót, kulcs a cipzáros zsebbe a pénz mellé, és irány az állomás természetesen futólépésben, hiszen az egy füst alatt a bemelegítés is. Az állomáson már vár a TGV szabolcsi változata, amelyen nem teng túl a enyémhez hasonló szerelésben lévő utasok tömege, más szóval egy kicsit kakukk tojásnak érzem magam mindig, de nem baj, illetve a csodálkozó pillantásokon mindig jót derülök :-)! Megilletődötten nyitom ki a vonat ajtaját, és közben mindig reménykedem, hogy hátha most nem marad a kilincs, illetve a fogantyú a kezemben. Ezúttal minden jól alakult, működött szépen a vonatajtó kinyit-becsuk, ahogy kell, legnagyobb megdöbbenésemre viszont az utastérbe alig tudok bejutni, ugyanis a takarítók olyan lelkesen dolgoznak, hogy csaknem elállják az utamat, még papírt is helyeznek el a WC-be (a papírnak még lesz szerepe a történet egy későbbi szakaszában), kezdek más szemmel nézni a közmunkára, meg Orbán Viktorra, aki ezt a nagyszerű dolgot kitalálta.
Alighogy letelepszem a termes kocsi egyik frissen takarított fakkjába (bántóan nagy tisztaságra azért ne gondoljon senki), egy kb nyolc-tíz gyerekes félig cigány, félig magyar nagycsalád rohamozza meg a kocsit, bár az is lehet, hogy nem is egy család, de valahogy azért összetartoznak. A kedvencemmé a 12 éves nagylány válik azonnal, látszik rajta, hogy nem először utazik egy csomó kölyökkel, rutinosan kezdi felhúzogatni az ablakokat ott, ahol nem ül senki, tudja jól, hogy a legnagyobb kockázatot a testvérkéi számára a mozgó vonat nyitott ablakán való kizuhanás veszélye jelenti. Élet van körülöttem, nem is kevés, kettőtől tíz éves korig úgy cikáznak körülöttem a pulyák, hogy alig bírom kapkodni a fejem. A felnőttek is jól elvannak, beszélgetnek, kicsit hangosan, de nem bántóan, az egyik parizert eszik magában, a másik nyers virslit, szerintem igazuk van, bizonyára nem akarják az étkezést túlbonyolítani. Elvben átmehetnék egy másik kocsiba, de meg sem fordul a fejemben, annyira élvezem a nyüzsgést, ám aztán történik egy kis baleset, az egyik pulya bekakál, illetve ki, mert pelenka nincs rajta, ne ez már egy kicsit őket is kihozza a sodrukból, bár annyira azért nem lesznek idegesek, mint sok kevésbé természeti nép lenne a helyükben. Egy kis hangoskodás közben oda jutnak, hogy a terméket valahogy el kell tüntetni, jó szolgálatot tesz a már említett WC papír, már amennyire az ilyen körülmények között alkalmazható. Becsületükre legyen mondva, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek az eredeti helyzet visszaállítására, de hát azért valljuk be, hogy vannak korlátok, a tőlük telhető nem elégíti ki még őket magukat sem, végül úgy döntenek, hogy inkább átköltöznek egy másik vagonba. Szerintem ez egy bölcs döntés, én is ezt tettem volna a helyükben, viszont ettől egyedül maradok, hirtelen nagy csend és valamennyi kaki szag vesz körül. Nem tudom, hogy miért, de az előbbi jobban zavar, mint az utóbbi...
A 40 perces vonatút hamar elröppen, és engem szíven üt az érzés, hogy Te, jó ég, pár perc és nekem futni kell. Ez mindig egy rettenetes nyilallás, de amikor valaki egy év után tér vissza egy olyan borzalmas helyre, mint a tokaji hegy, akkor a hatása fokozottan jelentkezik. Pár szökellés a pincesor előtt, utána egy kis vizelet téma, azzal is elmegy pár másodperc, de aztán csak eljön a pillanat, amikor már nem lehet tovább húzni. Illetve mégis lehet, jön le egy rozzant LADA a hegyi úton, nem lenne értelme megzavarni, de ez az utolsó kifogás, és amikor az is elment, akkor már tényleg nem tudok mit kitalálni. Óra indul, meg én is fel azon az emelkedőn, amely az egész futás legnehezebb része rögtön az elején, hiszen kevesebb, mint három kilométer alatt kb. 350 métert kell emelkedni odáig, ahol a piros jelzés kiválik a toronyhoz vezető útból, szintben jó 50 méterrel a csúcs alatt. Odáig szoktam futni, mert ott én is el szoktam térni, most is így tervezem, de hol van az még? Pár száz méter után találkozom egy kedves hölggyel, köszönök neki vidáman (illetve vidámnak próbálok mutatkozni, mert a futóknak illik vidámnak lenniük), közben a lábam beakad egy ágba, majdnem a karjaiban landolok, de a mozdulatán valahogy azt érzem, hogy olyan nagyon nem is bánta volna. Végül elmarad az affair, de csak hajszál híján, tanulság, hogy ezután többet nézegessem az utat magam előtt, és kevesebbet az egyébként nagyon kedves kiránduló lányokat és asszonyokat. Folytatom az utam a nedves völgykatlanban, annyi szúnyog tenyészik benne, mint bármelyik mocsárban, nem sok kedvem van futni, de megállni elsősorban miattuk még kevesebb. Egy kilométer után jön az első kanyar, és a legmegdöbbentőbb az, hogy még mindig élek. Van ott egy rövid sétálós szakasz, de utána szépen visszaállok a futásra, és megy minden pont úgy, ahogy egy éve. Ez teljesen felvillanyoz, érzem a sok áramot magamban :-)! Azt számolom, hogy ha 28 perc alatt felérek, akkor elégedett leszek magammal, ehelyett bő 27 perc alatt sikerül, amitől olyan boldog leszek, hogy meg se állok, és máris rátérek arra a jelzetlen ösvényre, mely a sípályától keletre vezet le egy gyönyörű erdőrészen keresztül a műútig. Nem hosszú szakasz, de végig lejt, és én kezdem megint szarvasnak érezni magam. Nem az a nagyszerű, hogy az erőnlét kezd visszajönni, a nagyszerű az, hogy a feeling is, a csörtetés, a mozgás öröme, amely tavaly ilyenkor annyira jellemzett. A műúton felfelé folytatom, de pár száz méter után letérek jobbra a piros jelzésen Tarcal felé. Nem akarok lefutni Tarcalig, az most még sok lenne, de nem akarok kitérő nélkül futni a csúcsra sem, mert az meg kevés. Így aztán úgy döntök, hogy kifutok addig a pontig, ahol a nagy panoráma Tarcalra, Bodrogkeresztúrra, meg az egész Zemplénre ki nem tárul. Az egy nagyon szép hely, onnan mindig nagy örömmel szoktam szemlélni a vidéket. Most sem teszek másként, bár csak néhány másodpercre állok meg, mert alapvetően mégis csak futni jöttem, és nem a szemlélődés végett. Hátra arc, irány vissza a műútra, azon pedig fel a csúcsig. Nem mondom, hogy úgy cikáztam, mint a villám, de egy becsületes tempót azért végig tartottam. Fenn a csúcson sem időzök sokkal többet, mint a szép kilátásnál, látok egy kollégát (futót), üdvözlöm, aztán szedem a lábam, nehogy utolérjen. A futók már csak ilyenek, összetartanak, de azért mindig támad bennük egy kis versenyszellem, amikor meglátják egymást :-)! A lefelé utat is nagyon élvezem, nem vagyok túl fáradt, tudom uralni a lépteimet, teszem egyik lábamat a másik után, ahova kell, ügyesen szökkenek innen oda és onnan ide a talajegyenetlenségek kívánalmai szerint, teljesen rendben van a mozgásom végig, illetve a legvégére azért elfáradok, de anélkül meg hiányérzet maradt volna bennem, vagyis ez a futás pont úgy zajlott le, ahogy a nagy könyvben meg van írva. 1:30 nem egy félelmetes idő kb. 11 km-re, de elsőnek azért teljesen jó, aztán majd lehet rajta farigcsálni szép lassan. Ha valaki előtte megkérdezte volna, hogy mit szólnék hozzá, nagy örömmel aláírtam volna.
A vonatig még volt idő, a boros pincék nyitva voltak, és nálam volt egy kis pénz. Ha valaki ezt a hármat összerakja, és nem teljesen debil, akkor ki kell találnia, hogy mi történt a futás után. A nagyon kedves borász hölgy egyébként először csak azt hitte, hogy vizet kérek, biztos látszott rajtam a szomjúság, és azt adott volna ingyen is, de aztán mondtam, hogy ennél azért többről van szó. Végül kitöltött nekem 2 deci száraz bort 260 forintért, mondtam neki, hogy én ebben a helyzetben egy ilyen kis számot nem tudok komolyan venni, végül 500 forintot fizettem mindenért, mert annak a 10 percnek az értékét, amelyet a kis asztalnál az árnyékban bort iszogatva eltöltöttem, pénzben nem lehetett kifejezni.
A hazaút sima volt, eső előtt hazaértem, ami azért érdekes, mert nem volt nálam semmi, amivel megvédhettem volna magam a bőrig ázástól. Tartottam ettől a naptól, mióta kitaláltam, hogy belecsapok a tokaji lecsóba, volt bennem egy kicsi görcs, félsz a rengeteg kihagyás után, de valami vagy valaki átsegített ezen a gáton, és amikor ilyesmi éri az embert, akkor nehezen állja meg könnyek nélkül. Vagy írás nélkül, ami majdnem ugyanaz! Nekem most nem is sikerült :-)!