Kampány
Azt gondolom, hogy Orbán egy elég nagy kaliberű ember, de bedarálta az a közeg, amelyben mozgott és alkotott.
Még soha nem voltam olyan közel, ahhoz, hogy elmenjek szavazni és a baloldalra szavazzak, mint most, de végül úgy döntöttem, hogy nem fogok elmenni mégse, az ország sorsa az én szavazatom nélkül is kiforrja magát.
Nem igazi kérdés az, hogy jobb vagy bal, az igazi kérdés az, hogy én vagy egy rajtam kívül álló, számomra tökéletesen idegen rendszer... De az nem a szavazáson dől el. Európának bátor, elszánt, önazonos emberekre van szüksége és nem egy lassan biológiai értelemben is visszafejlődő majom populációra. Semmiképpen se bódult, önmaga elől, a saját személyisége, a saját élete megoldatlanságai, illetve e megoldatlanságok által kitűzött út, fejlődés bejárása, zarándoklat, küzdelem elől nyájakba, csőcselékekbe menekülő szánalmas droidok regimentjére.
Ha elvállalom magamat, azt a személyt, aki én vagyok, akkor lesz egy európai ember a nagyon kevés már meglévő mellé, ha ezt nem teszem meg, ha elhiszem, vagy inkább megvezetem magam azzal a kapitális hazugsággal, hogy egy zászló lobogtatásának van bármi értelme is, akkor az az esély, akit Gyurinak vagy akár Leonidasznak is hívhatnak, de lehet Jancsi, János, Attila, Józsi, Mária, Ilona, Péter, Pál, Dani, Ildikó, Ernő, Márta, Tamás, Zoli, Zsolt, Gábor, Fülöp, László, Gabriella, Dorka, Dominika, Anna vagy Dávid, Eszter, Gyula, Ádám illetve sorolhatnám a neveket a végtelenségig, szóval akkor ezek az esélyek szépen el fognak tűnni a történelem süllyesztőjében. Ez az igazi kérdés, ezen múlik Európa jövője, meg Magyarország jövője, és nem azon, hogy ki fog nyerni április 8-dikán, mert az a fentiekhez képest irreleváns tényező.
Ez akkor dől el, amikor kiállok azért az anyagi és szellemi gazdagságért, aki az én lényem, vagy nem teszem meg ezt, mert gyáván leszűkítem magam egy örökölt vagy találomra kiválasztott elvre, egy ideológiára vagy egy gyakorlatra, egy életmódra, egy sémára, mert a teljességet, a sokoldalúságot, a sok szempontúságot túl nagy tehernek érzem és ezért elmenekülök előle. Ez akkor dől el, amikor becsapom és egy könnyű siker fényével napoztatom magam vagy amikor kimegyek a ködbe, sőt a viharnak is tudok örülni.Ez akkor dől el, amikor a kényelem meg a mindenféle kényeztetések helyett nagy tudatossággal vállalom el az életem jelenvaló pillanatát annak minden ízével, színével együtt vagy amikor ezt nem teszem meg, és helyette inkább benyalok olyan káprázatoknak, hogy az ország sorsát papírfecnikre húzott tollvonások határozzák meg. Ezen az őrültségen már ezer éve is csodálkozott volna mindenki, az első királyunk az egész udvartartásával együtt.
Hiszen az egész újkori politika és minden ami, abban lecsapódik, megmutatkozik, huszonhatodik következmény csak, hiszen az a közeg, ami körülvesz minket, csak egy tükör, a mi mostani állapotunk, emberi megvalósultságunk mostani fokának tükre. Azt a képet mutatja, amelyik a mi kis létsunnyogásaink összeadódásából, tízmillió ember létsunnyogásából jött ki. És ennek a képnek a sivárságából lassan mindenkinek le kéne vonnia a személyre szóló tanulságokat, és a legkevésbé imádnia kéne azt a képet, meg a haladás egyetlen lehetséges eszközének tartani. Hiszen egy kép nem eszköz, nem arra való, arra való, hogy szolgáljon minket, arra való hogy azt szemlélve, valamit megértsünk magunkból.
Komolyan mondom, hogy az ember a világtörténelem során olyannyira maga alatt, mint most, még soha nem volt. Csak az a baj, hogy innen még mindig lehet még lejjebb menni. És fogunk is, ha azt folytatjuk, amit most csinálunk....
Ne tegyük, én amellett kampányolok, hogy ne tegyük!