Mért fut le valaki egy maratont akkor, amikor ezerötszáz más dolga is lenne, sőt egész mellesleg tudja magáról, hogy nincs rendesen felkészülve, és emiatt azt is tudja, hogy az utolsó 10-12 km biztos, hogy tömény kínszenvedés lesz a számára? Mi a fenének kell mégis belevágni egy ilyen futásba, illetve honnan van az a nagyon biztos érzés, hogy a nem túl logikus volta ellenére is most ez a következő feladat? Honnan szólnak ezek a belső hangok? Mit akarnak mondani?
Ha nem is túl sokat, de meglepően jól aludtam a verseny előtti éjszaka. Azért nem túl sokat, mert hajnalban már talpon voltam, hogy a reggeli étkezésem elég koránra essen, a gyomromnak a 9 órás rajtig legyen ideje megemészteni az étket, amely egyébként kulcsfontosságú, hisz éhesen képtelenség sokat futni. Tudom, hogy mit kell enni ilyenkor, tea keksszel, tejbe áztatott chia mag, sajtos és mézes zsemle a futás előtti menü. A rendelkezésre álló időbe minden belefért, még a Duna partra is le tudtam menni egy pillanatra, hogy a hajnali táj szépségéből némi erőt merítsek, első sorban egy kollégámnak köszönhetően, aki a szomszéd városból indult ugyanarra a versenyre, amelyikre én, és engem is elvitt az autóján.
A versenyközpontba nem értünk túl korán, mert nem tudtunk a közelében parkolni, így ott már egy kicsit jobban kellett igyekezni, de azért az se volt vészes, a rajtszám átvételére, minimális öltözködésre, némi bemelegítésre, és a rajtzóna megtalálására félóra elegendőnek bizonyult, még az egyik legjobb futó barátommal is váltottam pár meghitt szót, mielőtt elfoglaltam a saját helyem. Sok első maratonista állt ott, ahol én (a pólójuk hátuljára tűzött címke tájékoztatott erről), de nem látszottak túl izgatottnak, én biztos izgatottabb lettem volna a helyükben. Elég szép számmal gyűltünk össze, a mezőny elég jól feltöltötte a kordonokkal elzárt több száz méter hosszú folyósót, én az ötös zónába várakoztam, amelyiknek a futói csak kb. negyed órával az első rajt után haladtak át a futópálya startvonalon, mert a sok előttem lévő embert nagyon nehéz volt futásra bírni. Elég lassan kezdtem, mert féltem nagyon, hogy ha elfutom az elejét, akkor képtelen leszek teljesíteni az egész távot. Komótosan poroszkáltam a budai alsó rakparton, az volt a tervem, hogy ameddig csak lehet, megpróbálok egy kifejezetten élvezhető, kényelmes tempót tartani, és valóban, az első 8 kilométer lényegében így is telt el. A 8-dik kilométer után viszont valamiért rá kellett néznem az órámra, és akkor megláttam, hogy a kényelem jegyében minden kilométerre 6 percnél több időt fordítottam, és egy kicsit lelombozott: mi lesz, ha később még ebből is lassulni fogok a csomót, a végén a záróbusz fog összeszedni? Ijedtemben úgy döntöttem, hogy ha látványosan nem is gyorsítok, azért egy kicsit megpróbálok jobban figyelni a haladásom sebességére. Ennek az lett a következménye, hogy tényleg nem gyorsultam egy centit se, de a 6:05-ös 6:10-es ezreket tartottam továbbra is, viszont közben kezdett odalenni az élvezet, legalábbis megcsappant egy kicsit. A versenyközpontba 15-16 kilométer körül értünk vissza, utána jött egy két-három kilométeres pusztán távolság növelő kitérő Újbuda felé (nehéz összekalapozni 42 km-t azoknak, akiknek egy ilyen hosszú pályát kell lijelölniük), majd úgy 18 km körül tulajdonképpen minden kezdődött elölről, azon vettük észre magunkat, hogy ismét a Duna budai partján szaladunk, ismét folyásiránnyal szemben, és ismét hagyjuk el a hidakat egyiket a másik után. A féltáv már a Margit híd után ért el, 2:09-re értem oda, amiből egyenesen következett, hogy a tervezett 4:20-as időnek búcsút mondhatok. Illendően elköszöntem tőle, de azért továbbra is igyekeztem szedni a lábam, bár a frissítő pontoknál mindig eltöltöttem valamennyi időt, szerintem ez összességében akár 15 perc is lehetett a verseny során, azt hiszem ezen majd egy kicsit csökkentenem kell a következő marathonom során, mert annyira jó futó soha sem leszek, hogy ekkora veszteséget kompenzálni tudjak. 28 kilométer körül elfutott mellettem a 4:30-as iramfutó, és olyan gyorsan, hogy képtelen voltam a nyomába szegődni. Addigra fizikailag már eléggé össze voltam törve, de ez a kis intermezzo a mentális állapotom is hazavágta, na ezt hívják holtpontnak, valószínűleg azért, mert ilyenkor a futó csaknem meghal. Nem tudom, hogy mi segített át a következő perceken, de valami igen. Pont az ilyen átsegítős pillanatok miatt nagy élmény, illetve nagy tapasztalat mindegyik marathon, ugyanis ezt a távot nem lehet nélkülük lefutni, velük viszont legtöbbször igen. Elhagytuk a 30 kilométert, az órám ott 3:06-ot mutatott ott, vagyis a még mindig elég közel voltam a hat perces ezrekhez. Jött az Árpád híd, illetve mi mentünk rá, többen valóban csak mentek, mert nem mindenkinek akarózott az emelkedőn való felfutás. Én nem sétáltam bele, de egy cseppet sem éreztem magam bikának ettől. A Margitszigeten már a 31 km-es tábla fogadott minket, de a 42-höz képest akkor az egy nagyon pici számnak tűnt. Valahogy átbotorkáltunk a Margitszigeten, igen azt hiszem, itt kezdett visszaesni az egyébként se hót halálosan jó iramom, a sziget túloldalán már 34 kilométer volt a lábunkban, de 8 még mindig előttünk, és én akkor már az életkedvem utolsó morzsáit próbáltam valahogy mozgási energiává alakítani, elég kevés sikerrel. 35 kilométer, forduló a rakparton, innentől lefelé a pesti oldalon, kis túlzássak célegyenesnek is mondható lett volna a hátra lévő 7 kilométer, de nekem azért ott még nem jött az a vegytiszta befutó fíling. A Parlamenttől már csak 5 kilométer volt hátra, a Lánchídtól már csak 4, az Erzsébet hídól már csak szűk 3, ezek már tényleg kicsi számok voltak, de a marathoni futókat ilyenkor már nem lehet feldobni semmivel. Egyik másik szurkolót is a pokolba kívántam, pontosan olyan lelkesen szurkoltak, mint ahogy én szoktam, amikor egy versenyen éppen nem futok. Megcsinálod, szuper vagy, hős vagy, már csak pár kilométer és beérsz, üvölti teli torokból, én meg legszívesebben visszaüvöltenék neki, hogy az anyádat bíztasd, ne engem, de már nincs erőm erre se. A 4:30-as iramfutó zászlója ott libegett előttem, szerencsére nem nagyon messze tőlem, fürge mókus voltál Te 28 km-nél, de azért egy kicsit Rajtad is motzsoltak a kilométerek! 40 km-nél majdnem görcsbe állt a lábam, emiatt a Szabadság híd előtt 100-150 métert sétálva tettem meg, majd frissítettem még egy utolsót, és mindent bele az utolsó szűk kettőbe. Elfutottam egy szenzációs ütőegyüttes előtt, na, őket még ilyen állapotomban is tudtam értékelni! A 41-dik kilométerhez elég hamar elértem, és haladtam is tovább szépen, de 500 méterrel a cél előtt végképp görcsbe állt a lábam. Mondom magamban: hurrá, innen még negyed óra lesz, mire besántikálok, és közben fél Budapest engem fog dédelgetni, lehet, hogy még az újságba is bekerülök, mint a 33. jubileumi Budapest Marathon legszerencsétlenebb alakja. Szerencsére ez azért nem következett be, szűk két perc rángatózás után visszanyertem a futóképességemet, így lett 4:31 a vége, ha az a görcs a végén nincs, akkor kettessel kezdődtek volna a percek az eredményemben. Ha valaki utána számol, akkor látni fogja, hogy az utolsó 12 km-en tulajdonképpen 7 perces ezreket futottam. Talán ez mutatja a legjobban, hogy tényleg nem voltam felkészülve, hiszen ellenkező esetben legalább a 6:10-es, 6:20-as körüli ezreket azért illett volna tartani. Nem tudok dicsekedni tehát, bár azt, ami benne volt ebben a mai futásban, azért kihoztam belőle, és az mégis csak jó érzéssel tölt el.
A történet tehát viszonylag egyszerű, de a nyugtalanító kérdés továbbra is ott van, hogy mért volt erre szükség? Mert tényleg úgy érzem, hogy szükség volt rá. Sőt úgy érzem, hogy mélyről, a létem belsejéből törnek fel azok a nagyon határozott indíttatások, amelyek elzavarnak ilyen versenyekre, sőt utána még le is ültetnek a számítógép elé, és mondják nekem, hogy tessék, írjál róla. Futnom kell, igen, mert a futás segít jobban látni egy csomó mindent, és utána írnom is kell, mert az szintén. Futnom kell, mert a futás segít abban, hogy ne süppedjek bele a karosszékbe, és írnom is kell, hogy az a hatalmas, kavargó, belső valóság, amely futás közben feltör az emberben, valahogy formát nyerjen, mert ha nem kapná meg, nem hagyna békén, nem tudna elcsitulni. Valahogy ez nekem a sorsom, lehet, hogy a keresztem is, bár nem feltétlenül, mert nem csak szenvedésből áll. Most le kell feküdnöm, nem tudok tovább gondolkodni ezen. Majd máskor folytatom, meg futást is, mert ezzel nincs vége semminek, pár nap pihenő után újabb feladatok várnak rám. Jó éjszakát mindenkinek...