A továbbélést esélyét a fejlett gazdaságunk, a fejlett technológiánk, a fejlett társadalmi berendezkedésünk nem fogja megadni, sőt ilyen esély még a kultúránkban, a művészetünkben és a vallásainkban sem lelhető fel. Az esély az emberben van, önmaga személyes valóságának gazdagságában, és növekedni akkor fog, ha az ember maga is növekszik abban a kapcsolatban, találkozásban, amelyet belső lényével nap, mint nap, óráról órára, percről percre átélhet. Ha mindennél fontosabb lesz számára az az élmény, az a találkozás, mely önazonossá teszi őt, és az abban való fejlődés, az a kimeríthetetlen forrás, amely az ő saját életéből táplálkozik. A szeretet nem a saját életünk semmibe vétele, a szeretet a saját életünk kibontakozásának boldog figyelemmel kísérése, annak a folyamatnak a követése, amely során elhalványulnak rajtunk a környezetünk sematizmusai, amely által lekopik rólunk az út pora, lekopnak rólunk a védőburkok, leválnak rólunk az ideológiák, azok a kollektivizmusok, amelyeket gyáván magunkra szedtünk, amelyekkel tiszta, ártatlan gyermeki lényünket folyamatosan szennyeztük, amelyekkel belső érzékenységünket folyamatosan kábítottuk, mert féltünk az én iskolájának kijárásától, mert a keskeny, a tű fokán átvezető út helyett a széles, a könnyű, de céltalan utat választottuk. A szeretet törekvés, hogy az ember önmagára ébredjen, leegyszerűsödjék, elveszítse ballasztjait, és azt a személyeset, azt a megismételhetetlen, egyszeri titokzatos valakit, aki a szívében születése óta lakik, de mindenhol lenni vágyik, szépen felnevelje, vagy legalább nőni hagyja. Ha akarunk élni a xxii. és a xxiii. században is a Földön, akkor ezt kell megértenünk, és önmagunk, belső magunk fejlődéséért, szárba szökkenéséért kell munkálkodnunk. Mert azzal, közben tesszük a legtöbbet társainkért is. Minden más szándék hiábavalóság!