Olyan dolgokkal foglalkozunk, amelyeknek közük sincs az emberi létezés mélységeihez és magasságaihoz, mert az azok felé történő elmozdulásokról szisztematikusan lenevelődtünk, minden mozgásunk síkbeli, erőfeszítéseink egydimenziósak, nem csoda, hogy az életünk személyes találkozásból stratégiai játékká változik át, mi magunk pedig értelmes emberi lényekből egy rendszer funkcionális alkotórészeivé. Van-e út, amely kivezet minket ebből az eltévelyedésből, van-e jó válasz erre az évszázadok óta tartó ön- és közbecsapásra, arra az évszázadok óta tartó ön- és közkizsákmányolásra amelybe belemenekülünk a valódi kérdések feltétele elől? Könnyű úgy jónak lenni, hogy a technológiánk közben évmilliók alatt felhalmozott erőforrásokat aknáz ki, éget el, évmilliók során kialakult egyensúlyi állapotokat borít fel néhány évszázad alatt. Könnyű úgy jónak lenni, hogy minden lényeges emberi fejlődést érintő kérdés elől belemenekülünk egy olyan technológiai fejlődésbe, amelyről világosan látszik, hogy fenntarthatatlan ,viszont ezt a körülményt most nem hozzuk szóba, mert csak! Merjük-e észrevenni, megállapítani, kimondani tudatunk elborult állapotát, amelynek köszönhetően természetesnek és normálisnak tartjuk viselkedésünknek azokat a jellegzetességeit, amelyek minőségének leírására az irreális, irracionális szavak sokkal kifejezőbbek lennének? Merjük-e kimondani, hogy mennyire behálózódtunk mi magunk is abba az összeesküvésbe, amely a fehér ember nevéhez fűződik, aki mindenki másnál agresszívebben hódított és nyomott el, sőt irtott ki más népeket, illetve teszi ezt azóta is, legfeljebb kicsit ravaszabb, illetve megtévesztőbb módon, és amely megalapozta, megalapozza az anyagi jólétünket, meg a pillanatnyi biztonságunkat, viszont tökéletesen bizonytalanná teszi a Föld sorsát az összes következő nemzedék számára? Merjük-e kimondani, hogy nálunk szűklátókörűbb és önzőbb népeket még nem hordott a Föld a hátán, merünk-e számot vetni e gyilkos örökséggel, amelyet mi is hordozunk, és ápolgatunk tovább, és ha azt vesszük észre, hogy valaki a környezetünkben gyanút fog, mert valami elkezd neki derengeni, hogy talán mégse jó ez így egészen, akkor az illetőt minimum futóbolondnak tartjuk, vagy besoroljuk valamelyik másik deviancia zászlócskája alá, mert attól visszaáll a rend, legalábbis a fejünkben: ő a beteg, mi pedig az egészségesek, hurrá! Amiből az igaz, hogy ő beteg, de mi még nála is sokkal betegebbek vagyunk, sajnos. Észrevesszük-e ezt a valaha létezett legnagyobb tudat ficamot, vagy megyünk tovább bele az alagútba meg abba a tökéletes illúzióba, hogy talán van kijárat a túloldalon, miközben nagyon jól tudjuk, hogy nincs, hiszen mitől lenne? Matatunk tovább valamelyik kis rózsadombon vigasztalva magunkat, hogy az is több a semminél, vagy elindulunk egy a világgal, a lét egészével való jobb, valódibb, egy személyesebb viszony megtalálása érdekében? Mekkora a gondolkodásunk, mekkora a szívünk, a lelkünk távlata? Mennyit tud átfogni, átölelni, abból ami létezik? Emberek leszünk-e ismét, olyanok akik a becsületükért az életüket is odaadták, ha szükség volt rá, vagy hitegetjük magunkat azzal a tökéletes hazugsággal, hogy a régi idők elmúltak, és ilyen elmaradott szemléletekre ma már nincs szükség? Kilátunk-e abból az építményből, amelyet várnak szántunk, de a végére börtön lett belőle? Belátjuk-e végre, hogy börtön vagy hirdetjük tovább, hogy az a szabadság? Keresünk e bűnösöket minden fűszál remegéshez, vagy kimondjuk: csoda már az is, hogy még nem borult el minden? Szóval vannak kérdések ez a kis levél is tele van velük, lehet rajtuk gondolkodni, a kérdés csak az h akarunk-e, vagy folytatjuk azt amit eddig is csináltunk, amibe eddig hittünk eszelősen, hogy ne kelljen körülnézni kicsit. Mindenki maga dönti el- your life, your decision - szabad a pálya - the race is open!
----------------------------------
Egyre világosabban érzem, hogy problémáink előtt azért állunk olyan tehetetlenül, mert nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy azok a jelenségek, amelyeket mi most nagy szeretettel nevezünk problémáknak, csak következmények, és e tévedésünkben a lényegi bajok megtalálása felé egy lépést sem teszünk. Elég jól látszik, hogy a Föld erőegyensúlya a második évezred közepe táján megbomlott, illetve ez a borulás akkor kezdett szembeötlővé válni. Európa világhódító útjára indult, és innentől kezdve nem volt megállás. Innentől kezdve keményen harsog a propaganda gépezet, hirdeti a fehér ember világszemléletének meg neki magának a felsőbbrendűségét, hiszen az volt, illetve még ma is az a hallgatólagos jogalap a rabláshoz és a gyilkoláshoz. Viszont majdnem biztos az is, hogy a borulás lényegi része nem akkor játszódott le, akkortól csak a borulás anyagi manifesztálódása datálódik. A folyamat korábbi része ködbe vész, bár szorgalmas kutakodással ezt-azt azért ki lehet deríteni. Viszont abból, amit kiderítünk, tovább tudunk-e lépni, illetve tudunk-e tovább lépni bármiből is, és ha igen hogyan? Logikai úton biztos nem haladható meg egy olyan rendszer, amelynek egyik legfőbb baja, hogy a logika messze nagyobb súlyt kap benne, mint amekkora járna neki, viszont minden másban mi magunk is harmatgyengék vagyunk. Hiszen mi is itt nőttünk fel, azok között az arányok között, amelyek itt voltak érvényesek, azoknak az egyoldalú érzékeléseknek és következtetéseknek a hálójában, amelyek minket is körülvettek. Ki lehet e szakadni egy ilyen hálóból, minden egyéb érzékenység és következtető képesség hiányában? El lehet-e indulni fegyvertelenül és gyengén, bízva abban, hogy az úton majd megerősödünk? Azt hiszem, hogy ez a kérdés, nem kérdés, mert nincs is más választásunk. Nem tudom, hogy meddig lehet eljutni ezen a módon, de az biztos, hogy az biztos, hogy más módon semeddig se. És innentől kezdve teljesen mindegy, hogy mekkorák az esélyeink, mert ha maradunk, akkor a nullával egyenlőek, vagyis annál bármi más csak jobb lehet ennél. Újra csak azt írom le, amit fent is leírtam már: the race is open, de nem lehet megmondani, hogy meddig. Van egy világvégét szimbolizáló óra valahol, nem tudom, hogy hol, de azt tudom, hogy pár napja állítottak rajta egy fél percet előre, ami azt jelenti, hogy már csak két percünk van az időszámítása szerint. Utoljára az ötvenes években állt az óra mutatója ilyen közel a robbanáshoz. Persze, ez sem a lényeg, mert az okokról azok sem mondanak semmit, akik a mutatókat tologatják, ők is csak a tünetekből következtetnek. Viszont nem lehet meggyógyítani egy betegséget, amíg azt sem tudjuk, hogy mi váltotta ki, amíg nem értjük az egész folyamatot, amely az adott kórképhez vezetett. Vigyázzunk, vigyázzunk, vigyázzunk, nem annyi figyelemre van szükség tőlünk, mint amennyire ez a színház tart igényt, emberségünk, emberi valónk sokkal nagyobb és főleg sokkal összetettebb, sokkal több dimenziós követelményeket állít! Nem egy dologban kell jóknak lennünk, hanem tízezerben, nem azokkal a képességeinkkel kell világolnunk, amelyeket már termőre fogtunk, hanem azokat kell felébresztenünk, amelyek még szunnyadnak bennünk. Hogy hogyan az nagyon jó kérdés, de hogy valahogyan meg kell tennünk, az biztos. Egyszerűen nincs más távlat előttünk, össze fognak záródni az ikerszirtek, és szétmorzsolják majd a hajónkat, ha nem találunk ki valamilyen gyökeresen mást, ha csak a rendszerünk hót halálosan terméketlen sematizmusait alkalmazzuk minden elképzelhető területen. Igen, más kell, nagyon más, személyes kapcsolat a létünkkel, engedelmesség, szolgálat, alázat, hősiesség, szeretet, szerelem, olyan letűnt erény együttesek kellenek, amelyek valaha teljesen természetesek voltak, és amelyeket ezért sokan nagyon is értettek, de amelyek mára teljesen kihaltak, és a róluk szóló beszéd is teljesen érthetetlenné vált. Be kell látnunk, hogy a világ úgy, ahogy ma képzelteti velünk a működését, nem fog sokáig elketyegni, annak, amit csinálunk nincs hosszú távú jövője. Be kell látnunk, hogy vagy elindulunk valamerre, ki azokból a zártságokból, amelyeket magunk köré építettünk, vagy belefőlünk a saját levünkbe. The race is open, ha jól látom az órán, akkor egész pontosan még két percig. Vagyis ne sokat tétovázzunk a semmin. Győzzük le azt a kollektív tehetetlenséget, amelyet a mi kis egyéni tehetetlenségeink raktak össze, és amelyik süt a közegünkből, győzzük le, magunkban, és akkor le tudjuk győzni a rendszer tehetetlenségét, és fogjuk tudni azt csinálni, ami jó...