Mit akarunk mi a kedves magyar miniszterelnökünktől akkor, amikor az USA elnöke, vagyis a világ egyik legdemokratikusabbnak mondott államszövetségének első embere szarfészek meg pöcegödör országokról beszél? (Ez lenne tényleg a demokrácia? Nem kéne megkérdezni Szókratészt, hogy neki mi a véleménye erről?) Egyáltalán akarhatunk mi bármit is bárkitől egy olyan világban, ahol az egyik legexponáltabb politikai és gazdasági vezető különösebb következmények nélkül írhat le ilyeneket tanúságot téve arról, hogy a látókörében található 2,5 szemponton kívül tökéletesen érzéketlen mindenre, többek között arra is, hogy sok száz millió ember mit gondolhat a szavai hallatán, tökéletesen érzéketlen arra, hogy mit válthat ki bennük az ilyen beszéd, de nem csak bennük, hanem szinte mindenkiben, aki rá van kötve a legkülönfélébb kommunikációs csatornákat összeszövő tudatformáló hálóra, tökéletesen érzéketlen arra, hogy annak, amit kivált, milyen rövid-, közép- és hosszútávú következményei lehetnek nem sok száz millió, hanem szinte minden ember tudatában, tudatalattijában és e kettőn keresztül mindenki viselkedésében, mindenki cselekedeteiben vagy pont a nem cselekvéseiben, amelyet mi, hétmilliárdan végbeviszünk vagy pont, hogy nem viszünk végbe! Akarhatunk-e valamit egy olyan világban, ahol egy "nagy" nép ilyen vezetőt választ magának, ahol egy "nagy" nép, egy szabadnak kikiáltott nép ilyen vezetőt termel ki magából. G. B Shaw mondja, hogy a szabadság egyet jelent a felelősséggel. Akkor ebben most hol van a felelősség? És hol van a szabadság? Hol szabadság az, ha valaki leszarházizza a szárazföld nagyobb felének összes lakóját? Milyen reményeket táplálhatunk egy olyan "kultúra", egy olyan "civilizáció" fennmaradásával életrevalóságával kapcsolatban, amelyik ilyen förtelmes igéket hirdet a trónjáról? Ne dőljünk be annak a megvezetésnek, hogy körülöttünk politikai, gazdasági, szociális, tudományos problémák vannak, emberi problémák vannak körülöttünk, illetve bennünk, a probléma az, hogy még mindig hiszünk ennek a káprázatnak, még mindig hiszünk a mi kis civilizációnk felsőbbrendűségének fantazmájában, amely előtt leborulva ötszáz éve írtunk ki magunk körül minden mást, még mindig azzal áltatjuk magunkat, hogy nincs egyéb dolgunk, mit ennek a gyilkos közegnek a logikája, szabályai szerint berendezni a szemléleteinket, az életünket, még mindig azzal áltatjuk magunkat, hogy ebből lehet valami, kijöhet valami, illetve ha nem jön ki semmi, akkor ahhoz a kudarchoz nekünk magunknak semmi közünk se lesz. Na, hát ez az óriási tévedés, ne hát ez az, hogy áramlunk a fősodorban, bután, szolga módon, bólogató jánosokként, mert nincs bátorságunk mást felvetni, mert nincs bátorságunk valódi helytállásra a helyzetekben, nincs bátorságunk nem külső diktátumok szerint cselekedni, hanem nőni, fejlődni, valódi emberré válni, nem azzá a szánalmas korccsá, akit ez a világ szuggerál ránk, hanem azzá a személyes és megismételhetetlen gazdagsággá, akit magunkban hordozunk születésünk óta, de akinek a kibontakoztatásához, felneveléséhez - nem kis részben a tökéletes demotiváltságunk okán - még jóformán hozzá se kezdtünk. Egyszer ezt már lejátszotta a történelem kicsiben, a náci Németország úgy csúszott bele a fasizmus borzalmaiba, hogy fel se fogta, mit csinál. Ne játsszuk el ugyanezt világméretekben, illetve vegyük észre végre, hogy már nagyon régóta pontosan ugyanaz a lélektani mechanizmus, illetve egy ugyanolyan vakság működik egyre globálisabb méretekben, mint amilyen a náci Németországot belesodorta az újkori történelem egyik legborzalmasabb eseménysorába. Donald szavai ébresszenek fel minket, rántsák le a szemünkről a leplet, mutassák meg nekünk, hogy hol járunk, milyen rettenetesen veszélyes utolsó órás jelenség az, amikor egy nagy vezér így fejezi ki magát, és amikor ezen jóformán senki se ütközik meg komolyan. Ébresszenek rá minket arra, hogy a technikai fejlődés álcája mögött milyen hatalmas emberi visszacsúszás zajlott le az elmúlt évszázadokban, ébresszenek rá minket arra, hogy e visszacsúszás figyelmen kívül hagyása esetén, és az arra adott jó válasz hiányában semmi esélye se lesz gyermekeinknek arra, hogy normális életet éljenek, de még arra se, hogy abból a sűrű ködből, amely most teljesen ellep minket, egy kicsit is kilássanak. Ha azt akarjuk, hogy gyermekeink elbódított droid életet éljenek, droidokat nemzenek, szüljenek, és utána a rendszer leselejtezze őket, akkor nyugodtan üljünk ölbe tett kézzel, illetve hallgassunk bulvárnál is szánalmasabb megnyilatkozásokat olyanoktól, akiknek példával kéne elöl járniuk, és közben higgyük azt, hogy az ő elöl járásuk hiánya felénk, irányunkban semmilyen követelményt nem támaszt. Hiszen mi kicsik vagyunk, vagyis rajtunk nem múlik semmi. Igen, kicsik vagyunk, és kicsik is maradunk, ha ebben a hitünkben szépen megerősítjük egymást, és folytatjuk a mi kis rendszer konform priorizálásainkat, ha nem tűzünk ki magunk elé más célt, mint a betevő falatunkra való pénz megkeresését, meg a anyagi és szellemi értelemben vett komfortzónánk berendezését. Kicsik vagyunk, és kicsik is maradunk, ha így kábítjuk magunkat, ez igaz, de az nem, hogy amit nem teszünk meg közben, az nem fog hiányozni senkinek, ugyanis lényegében mindenkinek hiányozni fog. Kicsik vagyunk, és kicsik is maradunk, ha nem törekszünk másra is, főleg azokhoz az emberi potenciálokhoz képest, amelyeket magunkban hordozunk. Lehet, hogy egy zsebkendőnyi területen kimagaslót fogunk alkotni, azt ugyanis tolerálja ez a kificamodott világ, sőt szereti is, de hogy az emberi megvalósulásunk foka nem azon fog múlni, az biztos. Emberi megvalósulásunk foka azon fog múlni, hogy mennyire látunk túl a falakon, mennyire tárjuk tágra a szemünket, mennyire merünk azok lenni, aki nem ennek a közegnek az egydimenziós szempontrendszere, hanem az emberi alaptermészet szerint csodálatos és nagyszerű. Nem kisebb kihívás áll előttünk, mint a hagyományos bejáratott gondolkodások biztonságából való kiszakadás, új látásokra való rányílás, annak megértése, hogy a változtatás képességét mindnyájan hordozzuk és mindnyájan gyakorolhatjuk is. Annak megértése, hogy egy hagyományos struktúra felfogása szerint talán tényleg nincs esélyünk hatóvá válni, viszont a hagyományos felfogások papírvékony voltát felismerve feltárulhatnak olyan dimenziók, amelyekben nagyon is van. Tudom, mert látok magam körül nem egy embert, akik ezt már pedzik és keresik és gyakorolják, közülünk szeptemberben eltávozott édesapám például ilyen ember volt, az más kérdés, hogy ezt nagyon kevesen vették észre, de én azon szerencsések közé tartozom, akik egy kicsit azért igen. Tudom, mert keresem és pedzem én is, sőt gyakorolni is igyekszem, és érzem, hogy mi minden fakadhat fel így. Az úton menni kell, menni-menni-menni, ahogy Máté Péter énekelte, mert aki egyszer meghallgatja ezt a dalát, az előbb-utóbb rá fog jönni arra, hogy ezt ő is nagyon jól értette, meg még azon kívül rengetegen, mert ha máshogy nem, foszlányaiban mindenki felmutatja ezt már most is, hát akkor mért nem lehet még tudatosabbá, még kerekebbé, még világosabbá, még tisztábbá tenni, és elvállalni és vinni, ahogy Jézus vitte a keresztet a Golgotára. Mert nem kisebb a tanítvány a mesterénél, az evangéliumból idézem...