A tartalom és a forma (levélrészlet)
Az emberben mindig ott volt a kísértés, hogy a formát tekintse tartalomnak, mert ezzel a trükkel egy csomó kellemetlen kérdést meg lehet kerülni, legalábbis egy bizonyos ideig, az európai emberben meg pláne, hisz az egész európai civilizáció tulajdonképpen erre a szerepcserére épül, amely tényleg gyönyörűen feltérképezhető az ókori görögöktől egészen a napjainkig. Az van, ami „precisement” megbeszélhető, a többi pedig babona, okkult, ezoterikus, majdnem mindegy, hogy melyik, mert a lényeg az, hogy van egy adu a kezemben, és azzal lelövök mindenkit. Nem új keletű a plasztikus kimondhatóság igénye, csak az a baj vele, hogy aki követeli, az ember valódi természetével alapjaiban ütköző dolgot szeretne, hiszen az ember valójában végtelenszer több mindennél, ami szavakba fogható. Ez a megállapítás egy kicsit felkavaró, ha belegondolunk, de attól még így van, egyszerűen nincs alapunk arra, hogy kevesebbet higgyünk. Illetve, aki kevesebbet gondol, az tulajdonképpen merényletet követ el, esélyeket, távlatokat öl, emberi megvalósulásokat, kibontakozásokat nehezít meg, történetek lejátszódása ellen dolgozik. Mert ha valakinek sikerül megmagyaráznod, hogy ő tényleg csak annyi, amennyit Te vetítesz rá, akkor a Te bűnöd, hogy az illető soha nem is lesz több annál. Vagyis az, amit demokráciának nevezel, vegytiszta szellemi diktatúrába megy át, és semmi csodálkozni való sincs azon, hogy ezt az ellentmondást például az arabok megérzik rajtunk, és fellázadnak ellene. A fogalomalkotás kényszeréből (amely nem egyéb mint a forma tartalommá való léptetése), vagyis az Általad is oly gyakran hangoztatott követelményből, illetve a kielégítéséből tényleg kijön egy hiper hatékonyan gépesített globális méretű termelő üzem, viszont semmi jövője sem lesz, mert egy egészen természetesen lezajló életciklus tündöklési fázisa után úgy fog szétporladni, mint a hamu, amelyben senkinek még csak esélye sem lesz arra, hogy szellemi lénnyé váljon, hiszen ezt a távlatot már az ükunokája ükunkokájának ükunokája előtt is lehazudták, illetve még az arra való gondolást is megtiltották neki. Ha valamiből, akkor talán pont a szétporladásból lehet majd megérteni ezt-azt, de hát akkor az már nagyon fájdalmas lesz. Én egy kicsit próbálok elébe menni annak a nagyon fájdalmasnak, bár ez így önmagában nyilván egy hiú ábránd. Nem fogom megváltoztatni a dolgok menetét, a globális menetre legalábbis biztos nem lesz hatásom, és azt sem tudom, hogy erőfeszítéseim búvópatakjai hol fognak felszínre törni, de az már nem is rám tartozik, rám csak az tartozik, hogy valahol biztosan...