Jézus migránsok (link)
Na, most akkor nézzük meg, hogy Bolyki László hol mond igazat, és hol téved akkorát, mint a WTC a fénykorában. Kezdjük az elsővel. A Wilkommenkultur (nem tudom, hogy jól írom-e, nem vagyok németes) úgy, ahogy az elején csinálták, tényleg hiba volt. Angela Merkel emberi nagyságát mutatja, hogy ezt belátta, és sokat változtatott saját korábbi álláspontján. Az is nagy hiba, ha Magyarországon mindenkit, aki nem áll ki a véleményével a baloldali menekült politika mellé, sátánfajzatnak tartunk, nem kicsi hiba, hanem óriási (melynek rettenetes következményei vannak), pontosan akkora, mint a társasházunk udvarán lelkesen menekült tábort létesíteni, és utána meglepődni azon, hogy a szomszéd nem olyan happy, mint mi vagyunk. Ha jók vagyunk, de más kárára, egy olyan ember kárára, aki most épp nem akar jó lenni, vagy nem úgy akar jó lenni, mint mi, akkor hozzá rosszak vagyunk, és innentől kezdve mérlegelni kell, hogy melyik a nagyobb, a jóság vagy a rosszaság, és a válasz messze nem olyan egyértelmű, mint amennyire azt sokan képzelik. Szóval az biztos, hogy sem naiv keresztény, sem naiv politikus nem akarok lenni, mert mind a kettő csak menekül bele a leegyszerűsítésbe egy olyan probléma elől, amelyiken dolgozni kéne nagyon sokat, és nem azt hinni róla, hogy pofon egyszerű a megoldása. És ezt nem győzöm eleget hangsúlyozni én sem minden olyan fórumon, ahol a menekült kérdés szóba kerül, vagyis eddig teljesen egyetértek Bolyki Lászlóval.
Viszont közben van egy másik szempont, amely tekintetében nagyon nem értek egyet vele. Bolyki László ugyanazt csinálja, mint sokan, bevezet két síkot, és azt mondja, hogy az egyik síkon ilyen törvényszerűségek érvényesek, a másikon meg olyanok. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a Földön tömegvonzás van, a Marson viszont tömegtaszítás. Nem kevés ember próbálja például így összebékíteni Ferenc pápát sok magyar politikussal, mondván, hogy ez is igaz, meg az is, csak nem ugyanott. Ezek a kísérletek egyszerűen szánalmasak, és a szükségességük is csak egy olyan tétel nem tekintéséből fakad, amely felett könnyű elsiklani, de mégsem igazán méltó hozzánk emberekhez. Ez a tétel így hangzik: a rendszer, amelyik körülöttünk van, amelyik garantálja a biztonságunkat, vízumot ellenőriz, fegyvert tart, szöges drótot épít, lehallgatja a telefonbeszélgetéseinket, elolvassa az e-mail-jeinket, adatot gyűjt minden lépésünkről méter és másodperc pontossággal, stb. nem egy normális szükségszerűség miatt jött létre, hanem azért, mert emberi fejlettségünk mai szintjén máshogy nem tudnánk együtt élni, vagyis egy olyan ok miatt, amely egy pillanatnyi aktualitás értelmében fennáll, de amelyről közben egész biztosan tudom, hogy meghaladható, sőt meg is kell haladnunk. Ebből kifolyólag nem örülni kell annak, hogy biztonságos rendszereink vannak, hanem keresni kell folyamatosan a fejlődés olyan lehetőségeit, amelyek ezeket a most érvényes realitásokat majd átminősítik, illetve azokat a szükségszerűségeket, amelyek most szigorúan érvényesek, majd lassan-lassan lebontják, és a helyükbe parkot építenek sok virággal. Ugyanis ezek a rendszerek durvára életidegenek, rövid távon talán szükségesek valamennyire, de hosszabb távon leginkább minket magunkat fog szétenni a váraink áporodott levegője. Egész egyszerűen csak azt akarom mondani, hogy erre az állapotra, amely most van, ne úgy tekintsünk, mint egy normális dologra, mert ez az állapot egyáltalán nem normális, ez az állapot egy oltári nagy deviancia, amely sok ember, illetve mindannyiunk sok pici zseb-devianciájából adódik össze. Nem kell azt hinni, hogy ez az apparátus jelenti a tuti megoldást, szánalmasan nyomorult dolog, hogy szükségünk van katonákra, rendőrökre, meg előélet ellenőrökre, akik vizsgálódnak mielőtt valaki el akar mozdulni A-ból B-be, sőt ennek inkább az ellenkezője igaz, mostani eljárásaink a világ legabnormálisabb gyakorlatai, azt szoktam mondani, hogy képzelje bele magát mindenki egy marslakó helyébe, aki először jön a Földre, hát azt hiszem, hogy eldobná az agyát, ha látná, hogy mit csinálunk, de attól meg különösen, hogy amit csinálunk, azt még normálisnak is tartjuk. Hogy az ember ma nem tud közigazgatást gyakorolni máshogyan, mint pecsételővel, meg lehallgató készülékkel, meg kalasnyikovval, az egy rohadt nagyon szégyen mindannyiunkra nézve, MINDANNYIUNKRA nézve, és tessék, Kedves Bolyki László, nagyon-nagyon komolyan tudatosítani, és kiegészíteni a blogbejegyzést ezzel, mert anélkül akkora lyuk van benne, mint egy bombatölcsér, egyébként pontosan ilyen lyukak léte, illetve nem látása miatt vagyok sokszor kicsit ideges. Nagyon-nagyon fontos tudatosítani, nagyon-nagyon fontos, hogy a szívünk mélyéig megrendüljünk ettől, éljük át, hogy a mi személyes beszariságunk, a kicsinységeink meg a félelmeink ugyanúgy ott vannak e hót aberrált szükségszerűség gyökerénél, mint bárkié. Meggyőződésem, hogy amelyik politikus ezt nem látja, vagyis a legtöbb, többet árt, mint használ. Mert nincs olyan, hogy jó egy másik embert kizárni valahonnan, olyan viszont nagyon is van, hogy a rendszerre hivatkozva megtesszük mégis, és ebben igazunk is lehet, csak azt ne felejtsük el, hogy az a rendszer mi magunk is vagyunk, és annak a rendszernek az embertelensége a mi embertelenségünkből is fakad.
Vagyis lehet, hogy ma még tényleg meg kell építeni azt a kerítést, de ha ebbe szépen belenyugszunk azzal, hogy így működik a rendszerünk, és nem keressük magunkban olyan lehetőségeket, olyan változásokat, amelyek kivetülve a rendszereinket is megváltoztatnák, és holnap elkezdenék lebontani a ma épített kerítéseinket, akkor egész egyszerűen elsunnyogjuk az életünket egy szép elmélet mögé bújva. Ha belenyugszunk abba, hogy van itt egy kis probléma, de hát a rendszerkonform megoldása mégis csak a szögesdrót valamelyik változata, akkor semmit nem fogunk tanulni a menekült válságból, és úgy fogunk megbukni rajta, mint Rottenbiller. Ha azt a feszültséget, amelyik most jelentkezik a berendezkedésünk meg az evangélium között okos eszmefuttatásokkal szépen elkenjük, ahelyett, hogy végigküzdenénk azt, mindenki a maga kis személyes síkján, akkor azok a szívtelen gazemberek maradunk, akik eddig is voltunk, de most már mentségünk se lesz rá, hiszen a stimuláló helyzet előállt, csak mi azt mondtuk rá, hogy "No, thanks". Szembesülni kell azzal az ellentmondással, ami van, és el kell jutni odáig, hogy a rendszerünk rossz, de a rendszer nem magától lett rossz, hanem tőlünk, tőlem, Tőled, tőle, és akkor ki fog derülni, hogy az igazi kérdés tulajdonképpen mindenkinek az, hogy ő maga hogyan lehetne jobb ebben a rendszerben. Ha ezekhez a felismerésekhez nem jutunk el, csak egy ideológiát, egy rohadtul vitatható félmegoldást fogunk gyakorolni, amelynek nem lesz fogható eredménye, és nem lesz meg az a tanulsága, amelyik a menekültválságból leszűrhető, amelyért momentán menekültek százai fulladnak bele a jéghideg tengervízbe, hogy mást ne mondjak...