Az a kultúrának mondott köd, amely úgy sűrűsödik körülöttünk, mint a veszedelem, józan ítélőképességeinket elveszi, látómezőinket beszűkíti, rossz arányok tucatjait konzerválja, kulcsfontosságú érzékenységek százait fojtja el, az összes lelki erőművet üresjáraton pörgeti bennünk, alapvető emberi kvalitásaink fejlődésének minden létező módon próbál keresztbe tesz, egy algoritmust, egy szisztémát, egy rendszer specifikációt, egy brossúra szóanyagát reklámozza teli torokkal, egy sivár, lebutított, elgépiesített, kiherélt, erodálódó, az emberséggel, az ember alaptermészetével köszönő viszonyban se lévő kábulatot adagol belénk intravénásan, és nem tudom, hogy fel tudunk-e ébredni időben. Nem tudom, hogy ütött-e már az utolsó óránk, vagy még van néhány perc az észhez térésre, és az életünk újrakezdésére. Nem tudom, hogy mennyire fertőződtem meg az anyagtól, nem tudom, hol tartok a zuhanásban, és nem tudom vannak-e még szárnyaim, amelyeket szétnyithatnék, hogy elkezdhessek emelkedni újra...