Karácsonyi levél
Tegnapig reménykedtem abban, hogy talán tudunk találkozni a két ünnep között, de most úgy néz ki, hogy mégse, legalábbis én nem látok rá módot, az viszont biztos, hogy nem akarlak szó nélkül hagyni karácsony alkalmából. Izgalmas és elég ellentmondásos évem volt, hozott jót és rosszat is bőven, de azt hiszem, hogy összességében pont az történt, aminek történnie kellett. Felnőtt, férfi embernek érzem magam, akinek viszont még messze nincs kész az élete, és aki ezért keresi, hogy a lét egésze felé milyen útjai vannak. Borzasztóan zavarnak, sőt sokszor dühítenek a körülöttem megmutatkozó kicsinyes, tehetetlen viselkedések, de tudom világosan, hogy ennek egyetlen egy oka van, az, hogy én is ugyanolyan kicsinyes és tehetetlen alak vagyok, mint bárki más. Határozottan érzem, hogy az a civilizált közeg, amely képes megadni nekünk egy csomó lehetőséget, egyáltalán nem olyan nagy durranás, mint amennyire sokan hiszik, az igaz, hogy az arcfelismerő iphone-okról még elképzelésünk se volt 20 éve, de mellette az is, hogy pillanatnyilag senki nem tudja megmondani, hogy mitől fogja ez a földi civilizáció megélni mondjuk a 2100-t különösebb globális méretű kataklizmák nélkül. Határozottan érzem, hogy ebben a helyzetben kulcsfontosságú, hogy tudunk-e, merünk-e lekapcsolódni mindenféle rossz reflexekről, amelyeken keresztül egy gonosz rendszer úgy rángat minket, mintha marionett babák lennénk, vagy inkább masírozunk bele a teljes megsemmisülésbe, mint a Csillagok háborúja droidjai. Vannak pillanatok, amikor egyszerűen nem értem, hogy mért exponálódnak ezek a kérdések számomra így, ki az isten vagyok én, hogy nem maradhatok nyugton a magam kis egy szempontú valóságában, aztán meg vannak olyan pillanatok, hogy elmosok egy poharat, és tudom, hogy ezzel most pont azt teszem, amin a továbbélésünk múlik. Azt hiszem, ezeknek a kérdéseknek elképesztően széles spektrumuk van, és mellette azt is, hogy ebből a széles spektrumból mindenkinek nagyon kevés esik bele a látható tartományába, viszont Leonidasz attól lett Leonidasz, hogy tudott máshogy nézni a világ egészére, mint körülötte tízezren, és ezért aztán be is íródott a neve az élet könyvébe. Nagyon érdekes ez a név, mert egyre inkább érzem, hogy nem véletlenül kaptam, berzenkedtél, amikor a hőssé válásról írtam, de azt hiszem, hogy nem nagyon van más utunk, bár ezt nyilván egész máshogyan kell érteni, mint ahogy a felületes szemlélők teszik. Az idei év egyik meghatározó élménye volt számomra Joseph Campbell Az ezerarcú hős című könyve, abban világosan le van írva, hogy a hőssé válás folyamata egy belső utazás (egyébként mindig is az volt), melynek során az ember bejárja a világ és egyben a saját személyisége fehér foltjait, és eljut ahhoz a személyes gazdagsághoz, amely, aki ő tulajdonképpen születésétől fogva. És azzal, hogy ezt az utazást megteszi, többet tesz a világért is, mint bárki, illetve pont azt teszi hozzá, ami az ő létében az egyedi, az egyszeri, az, ami soha korábban nem volt, és a soha ezután nem is lesz senki által. Azt hiszem, hogy semmi más nem számít, például ezért elhibázott rettenetesen a Katolikus Egyház szentek köré font kultusza, sőt végtelenül romboló, mert azt üzeni, hogy legyél olyan, mint amilyen az a másik nagyszerű ember volt, miközben nagyobb rosszat, mint egy másik ember életének a lemásolása, lényegében nem lehet elkövetni. Mert amíg az ember azzal van elfoglalva, hogy a másik életét másolja, addig nem éli a sajátját. Hiteles, belső, a saját életedet élő, a saját életedet szenvedélyesen szerető embernek ismertelek meg, akárcsak a legtöbb futóbarátomat. Ezért érzem magam nagyon-nagyon jól köztetek, és ezért voltak az év első felében olyan élményeim a futótársaimmal, amelyek már tényleg a mennyország, de legalábbis a Tábor hegy ragyogását vetítették előre. Aztán lett más is, nem is édesapám halála viselt meg nagyon, hanem az az általános értetlenség, amely körülvette az egész eseményt, és amely miatt azt éreztem, hogy jóformán senki sem érti, hogy milyen nagyszerű életet élt, és milyen nagyszerű dolgokat hagyott ránk. Persze a temetésén azért voltak páran, akik nagyon szépen kifejeztek gyönyörű érzéseket vele kapcsolatban, de az egész mégis csak elég szomorú volt, és főleg a legszűkebb családon belül éreztem magam nagyon egyedül, illetve érzem azóta is, de kezdek belenyugodni, most már ez is csak egy feladat, amelyet meg kell küzdeni valahogy, egy a száz közül. Egy másik feladat az, hogy a jobb lábamban van egy ízületi gyulladás, amely miatt sokkal kevesebbet tudok csak futni, mint tavaly ilyenkor, illetve az, hogy meggyógyuljak belőle. Sokáig tologattam, illetve bizonytalan voltam, hogy milyen természetű a baj, még most sem tudom pontosan, de az biztos, hogy januártól orvoshoz is fogok menni vele. Miközben tudom, hogy lényegében nincs olyan betegség, amelynek ne lenne lelki oka, vagyis ne félj, nem egyedül a csodadoktoroktól várom a megoldást. Szóval zajlik az élet, van benne fájdalom is bőven, de úgy érzem, megint csak azt mondom, hogy ez így van rendjén. Biztos vagyok abban, hogy fájdalmak, nehézségek nélkül úgy szállnánk el az egonktól, mint a lufi a héliumtól, én legalábbis tuti.
Hadd tegyek kopiba pár embert, olyanokat, akiket Te is ismersz félig-meddig, valamennyien futók, illetve a fiam most nem fut, de azért ő is nagyon jó ember, valamennyien nagyszerűek, és valamennyien hősök lesznek, illetve már azok is. Sok szeretettel kívánok Neked Áldott Karácsonyt, nyilván nem olyat, hogy fenyőfa, meg zaba, meg papírangyal csak, de hát azt hiszem, ezt egy tízszeres balatoni futónak nem kell magyaráznom :-)! Nagy szeretettel ölellek!
Gyuri és persze Leonidasz is