Egész civilizációnk arra a kapitális tévedésre épül, hogy az ember saját belső fejlődése helyettesíthető, kiváltható a technológiai fejlődéssel, és egy azzal járó, arra épülő hatékony külső szerveződés bevezetésével. Na, hát pont ez az a hatalmas tévedés, amelyből már régen ki kellett volna gyógyulnunk, de nem akarunk kilátni belőle mégsem, annak ellenére sem, hogy a világ, a lét egésze ezt a tévedést biztosan nem fogja az idők végezetéig tolerálni nekünk, hiszen már most sem tolerálja, hiszen nem arra van, hiszen a lét egésze az életért lett, és ha máshogyan nem tud, akkor rettenetes fájdalmak árán is arra fog törekedni, hogy az élet kibontakozzék, az ember pedig többé, az ember névre méltóbbá váljék. Ha nem vigyázunk nagyon, és folytatjuk tovább eddigi eljárásainkat, ha folytatjuk a létezés alapvető összefüggéseivel való szembemenéseinket, akkor nem számíthatunk könnyű sorsra, hiszen mindenkire igaz, hogy a saját keresztje a legkevésbé fájdalmas, és ha azt valaki nem vállalja el, biztosan nagyobb szenvedéseket kell majd elviselnie. És ami még nagyobb baj: a mindenséggel való találkozásainak hosszú és egyre megindítóbb sora sem fog tudni lejátszódni a neki kiszabott időn belül, pedig e találkozások lehetőségét hordozza, pedig attól lekophatna róla az út pora, a mások által rákent idegen anyag, és ha attól megszabadulna, már nem egy rendszer bábjaként, hanem önmagaként, valódi énjében, egy csodálatos és megindító gazdagságban mutatkozhatna be mindenütt, ahova csak eljut...