Amíg egyfelől olyan dolgokat hozunk létre, hogy a lélegzetünk is megakad tőlük, másfelől olyan primitív szempontok vannak a gondolkodásunkban, hogy még egy neandervölgyi hordából is három másodperc alatt kiutálnának minket miattuk. Mert a lényeges dolgok meg se lebbennek bennünk, illetve sok éven át tartó komoly szellemi munkával tudunk csak eljutni valamelyes értésükig. Például oda, hogy ez az egész közeg, amelyet ötszáz év szorgos munkájával létrehoztunk, szellemi értelemben olyan zárt, mint egy atombunker, miután ráomlott egy felhőkarcoló. Nem jobban, de nem is kevésbé, és nem hiszem, hogy ezt ne kéne sokkal jobban értenünk, illetve nap, mint nap ebből az értésből, illetve ebből a szembesülésből eredeztetni minden tettünket. Nem kell megijedni, van válasz, de ahhoz, hogy az a válasz ne egy zsebkendőnyi területen egy fényhunyásnyi ideig érvényes ezerhuszonnegyed rendű igazság legyen, az embernek nagyon keményen dolgoznia kell, illetve nagyon becsületesen oda kell adnia magát annak a folyamatnak, amelyiknek a neve az, hogy élet, és amelyik neveli, formálja, alakítja őt. Napi hány perc az, amelyet nem ego építésben, hanem az életünk személyes odaszánásában töltünk? Napi hány percre vagyunk beleállni a lét egészébe, és azt mondani, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, és mindegy, hogy mi? Napi hány percre tudjuk elengedni a mankóinkat, a kötődéseinket, a különböző fészekmelegségekhez való ragaszkodásainkat, napi hány percen át tudunk zarándokolni a pusztában, napi hány perc az, amit nem az elméleteink fedezékében, hanem kint a szabad levegőn, a pillanataink varázsában töltünk? Talán 2-3-4.... Ha valaki elérte a 60-at, szóljon, mert akkor pezsgőt bontunk.
----------------------
Az embernek ki kell tágítania kapcsolatát a világ egészével, mert különben magából sem fog megérteni semmit. Észre kell vennie, hogy bizonyos területeken meglévő fejlettségei mellett milyen fejlettlenségei vannak más területeken, és el kell kezdenie azok legyőzését. A fogalmi gondolkodásunk szárnyal, miközben az egyensúlyérzékünk például, vagy a kapcsolataink személyessége a nullához konvergál, és ha ezen nem változtatunk, akkor nem fog minket megmenteni senki, mert addig, amíg ez így van, csak generáljuk tovább a borulásokat, bármennyi jót is teszünk valamilyen szempontból. Ez egy tudati átalakulás, amely lassú, igen, valószínű, hogy lassúnak kell lennie, hiszen különben mi magunk se tudnánk követni, viszont végtelenül szükséges, mert különben csak lokálisan fogunk jót tenni, zárt szempontrendszerek kritériumai szerint lesznek jók a cselekedeteink (farizeusi viselkedésmód), ami viszont a nagy egészben biztos, hogy rosszul fog elsülni, bármilyen nagy jóság is vezet minket abban az aktuális parcellában, amelyben éppen kertészkedünk. Ez az, amit a nagyokos civilizált embernek meg kell értenie egyszer, ez az az értés, amelyet egyre világosabban kell kimondani, ezért az értésért fogom odaszánni az életem hátralévő részét, ezt az értést fogom keresni mindenben, ami jön, és továbbadni belőle azt, ami már elért, ezt fogom egyre tisztábbra csiszolni, ezt fogom egyre plasztikusabban felmutatni, az utolsó leheletemig ezzel fogok foglalkozni, semmi más nem érdekel mostantól, csak ez...
----------------------
Mindenki képes változtatni, aki összeszed egy pici bátorságot, és hajlandó kicsit eltávolodni a jól belakott kuckóitól (természtesen szellemi értelemben mondom), mert semmi más nem kell hozzá, csak bátorság és hajlandóság. És szükség van erre az eltávolodásra, mert rettenetes mennyiségű jószándék is vezetett el minket oda, ahol most vagyunk, egy olyan "fejlődés" végközeli állapotába, ahol egy globális hegemóniát bitorló rendszer minden irányítást átvett, minden egyéb szemléletet elsöpört, és mindennek a tetejébe még a saját maga fenntarthatóságára vonatkozóan sem tud semmilyen pozitív távlatot felmutatni. Vagyis a jószándékkal, főleg pedig a jószándékok elégséges voltára vonatkozó hipotéziseinkkel nagyon kell vigyázni. Rengeteg jószándékból lett már akkora szörnyűség, hogy beleremegett a Föld minden tája, miközben iszonyatos mennyiségű ember pusztult bele azokba a viharokba, amelyek a nyomukban fakadtak. Nem vagyunk mi akkora spílerek, hogy minden következményt előre lássunk, a formális logika nagyon szép eszköz, de az ember messze nincs annyira képbe saját magával meg a világ egészével kapcsolatban, hogy annak segítségével mindent képes lenne megoldani. Nem tud, és soha nem is lesz rá képes, és ezért nem lehet ezt így tovább csinálni. Nyilván ezt nem fogom megmagyarázni mindenkinek, nyilván ez csak pár emberhez fog eljutni expliciten, de a magot vetni fogom, és valamennyi majd ki fog kelni belőle. Hogy mennyi, az már nem az én gondom. Az én gondom az, hogy a rám bízott mag el legyen vetve. Hát el lesz!
----------------------
Az emberiség szellemi kapacitása biztosan nem lesz elégséges addig amíg rendszerekben gondolkodik mert egyetlen rendszer sem nyújt olyan vitális és olyan gazdag tartalmat mint bátmelyikünk személyes léte Minden rendszer zárt félelmetesen zárt és ezért olyan nagy baj h túlhangsúlyozzuk a szerepüket miközben az emberek mellett - akik valóban csodákra lennének képesek - úgy száguldunk el mint a japán szupervonat szerelvényei a virágzó cseresznyefák mellett El kell felejteni az összes rendszert és ámulni kell mindenen ami a rendszerektől teljesen függetlenül tárul fel a nap minden órájában a nap minden percében Ámulni kell azon a folyamaton amelynek a neve élet és amely csak egyetlen módon tud gallyra menni: ha az elveinkkel megbolondítjuk de úgy nagyon Az elveinket látjuk de azon kívül egyelőre semmit mert azok minden mást kitakarnak Nincs kapcsolatunk a világgal mert a teljes látómezőnket az elveink töltik ki vagyis ott akad meg az érzékelésünk ahol még el sem kezdődött az elveinkkel társalgunk ahelyett h egymással tátsalognánk és akkor persze h nincs találkozás nincs a személyes kapcsolatokat jellemző meghittség és nincs belső fejlődés hiszen azt csak valakiért lehet megtenni valamiért nem Szuper okosak vagyunk viszont közben az érésünkből a személyes fejlődésünkből semmi nem játszódik le hát így nem lehet túljutni a jóság farizeusi fokán teljesen esélytelen kikeveredni a zártságokból így az amiért megszülettünk nem fog megtörténni soha és a sok besült meg nem történés együtt kiadja azt amit most mindnyájan elszenvedünk Nincs rendszer leszarom az összeset emberek vannak és egyszeri és megismételhetetlen és teljesen kiszámíthatatlan es teljesen szabálytalan pillanatok végtelen sora van Ez a fény az alagút végén amely nem illuzió Mert az illúzió az alagút csak nem merünk kimenni belőle és ezért inkább a fényre hazudjuk azt hogy nincs illetve hogy nem elég semmire...
----------------------
A rendszer addig kell amíg nem tudunk a saját lábunkra állni de az ember célja nem a mankóiba való kapaszkodás az idők végezetéig hanem a gyógyulás és a növekedés Az a feladatunk h túlnőjjük a rendszereinket a rendszerek által ránk kent sarat pedig letakarítsuk magunkról Nem feltétlenül egy szempillantás alatt de kitartó éber figyelemmel alázattal bátorsággal engedelmességgel ebbe az irányba kell menni folyton folyvást Mert amikor nem a nagy hanem a kis távlataink szerint élünk akkor csak a cementet keverjük bele a malterba a építkezéshez amellyel elfalazzuk magunkat mert a rendszereink attól - akármennyire is jók vagyunk benne a szempontjai szerint - csak egyre zártabbak egyre elszigeteltebbek egyre virtualisabbak lesznek az emberből meg az emberben rejlő lehetőségekből pedig egyre kevesebb fog megvalósulni Azt kell üzenni mindenkinek h semmilyen rendszer konformitás nem cél Nincs jó zártság meg rossz zártság mert minden zártság rossz és meghaladni való Most még szükségünk van egy csomó rendszerre de egy szellemi ember nem a rendszerek erősítésén dolgozik hanem azon h a rendszerek mihamarább feleslegessé váljanak Ezt kéne megértenie Európa értelmiségének a sok gondolkodó embernek nem a rendszerek közti háborúkra kéne vesztegetnie az életét ellenkezőleg az azokból való kiszakadásra kéne koncentrálniuk mindnyájuknak Nagyon-nagyon fontos lenne Most írom le századszor ezredszer tízezredszer hiszen erről levelezek 6 éve mindenkivel lényegében...