A különböző képmutatási rendszerekbe történő beépülés mindannyiunk életének legnagyobb baja, sőt, a szabadságunknak is ez a legfőbb akadálya. És amikor ezek a rendszerek egy kicsit elkezdenek összedőlni (mert időnként szerencsére megteszik ezt a szívességet), akkor nekiállunk hisztizni, meg komfortzónát építeni magunk köré ahelyett, hogy tapsolva ugrálnánk örömünkben. Afeletti örömünkben, hogy végre történik velünk valami említésre méltó...
-----------------------------
Minden emberi relációban a másik az ál-, miközben az én a valódi, illetve úgy tűnik, mert ez csak egy látszat, az ego játéka velünk, semmi más! Könnyebb észrevenni a szálkát a másik szemében, mint a magunkéban a gerendát, vagy máshogy mondva: az emberi szív keménysége nem ismer határokat. Ez nem logikus, de a tapasztalataink azért igazolnák, csak nem merünk számot vetni velük. Kitűzzük az irányfényeinket, és aztán repkedünk körülöttük, mint a molyok a sötét szobában, ha fene fenét eszik akkor is. Ha közben nagyon jól tudjuk, hogy az ilyen fény körüli repkedéseknek mi a vége mindig, akkor is. Repkedünk ahelyett, hogy élnénk és szeretnénk elvtelenül! Ha máson látjuk, hogy csak egy fénycsapda körül repked, az botrány, magunkkal szemben viszont igen csak elnézőek vagyunk, ha mi tesszük ugyanezt, az teljesen normális. Persze mindig meg is tudjuk magyarázni, hogy miért, mert az ember soha nem annyira találékony, mint amikor a fixa ideáit kell védenie mások fixa ideáival szemben. Ha van valahol fal, igazi masszív ellenállás bennünk, akkor az itt húzódik. És amíg azon a falon nem megyünk át, addig fogalmunk sem lesz arról, hogy mit jelent a szabadság...
-----------------------------
Mindenki durva jónak tartja magát, miközben mindenki durva rossz! Na, ezért mondom én, hogy a képmutatások olyan rendszereibe vagyunk belebetonozódva MINDNYÁJAN (és tényleg teljesen helyénvaló szó rá a NYÁJ így, csupa nagybetűvel), hogy az veszedelmesebb mint a hirosimai atombomba, pedig az is elég veszedelmes volt. Miközben huszadrangú dolgok ezreivel tömjük magunkat, meg egymást, úgy siklunk el életünk lényegi mélységei felett, mintha vízisíznénk az óceánon. És ha valaki ebből egy ici-picit már kezd kilátni, és a huszadrangú dolgokról megpróbál legalább a tizenkilenced rendű dolgokra váltani, akkor lesajnáljuk őt, hogy milyen hülye álmai vannak, meg hogy teljesen el van szakadva a realitásoktól. Miközben pont ő lépett egyet a valóság felé, ki ebből az össznépi káprázatból, amelynek az égadta világon semmilyen megoldása nem lesz, hiszen nem is lehet, hiszen gazságból született, gazságban nevelkedett, és a gazság tartja el most is, de ezt nem lehet kimondani, mert kötnek minket az ideológiáink, meg a vallásaink, vagyis a leszűkítések jól definiált halmazából mindenkit néhány elem, mindenkit az, amelyiket a leginkább bele vertek, vagy amelyiket ő maga a legjobban elsajátított, hogy ne fájjon annyira az, aminek éppen, hogy fájnia kéne. Kötnek minket azok a leszűkítések, amelyek mindegyike csak egy programszál, annak a nagy programnak a szála, amelyre szükség van ahhoz, hogy a gép, amelyet civilizációnak nevezünk, tudjon működni, és tudja pusztítani tovább a világot... Nagyon jó!
-----------------------------
Csak azt szeretném elérni, hogy ha 300 év múlva még lesz ember a Földön, akkor ne úgy gondoljon rám, mint egy rendszer közkatonájára, ne azt lássa, hogy eljátszottam egy szerepet, amelyet a születésem körülményei, meg az ilyen-olyan adottságaim predesztináltak, ne higgye, hogy az általa felkínált biztonságérzetért cserébe leborultam valamelyik részigazság vagy szigetboldogság bálványa előtt, ne higgye, hogy el akartam bújni az egésszel, az eggyel való találkozás elől valamelyik forma túlhangsúlyozásába, ne higgye, hogy ezt a civilizációt, amely akkor már sehol sem lesz, többre tartottam annál, amennyit ér, ne higgye, hogy csak abban éltem, ne higgye, hogy kapaszkodtam bele, mint háborgó tengeren a fuldokló a mentőövbe, nem, az az ember, ha lesz, lássa, hogy a xxi-dik században is voltak olyanok, akik merték elengedni az odadobott mentőöveket, mertek szabadok maradni a hullámzó tengeren is, akkor, és annak ellenére is, hogy annyi minden ellenük játszott. Lássa, hogy voltak emberek, akik hittek magukban, hitték, hogy az, ami a szívükben nevelődött velük együtt, több, mint amit mások tanítottak nekik, legalábbis számukra több, az ő életük szempontjából több, nem elégedtek meg a kívülről jövővel, kiküzdötték a maguk egyedi, személyes üzenetét, nem adták el a lelküket, nem bocsátkoztak alkuba, nem álltak meg a rész szerint valónál csak azért, mert az egész felé vezető utat fájdalom és magány szegélyezte..
-----------------------------
Másfél hónapja meghalt édesapám ma lenne 88 éves...