Ko-moly probléma
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy zacskó kesudió meg benne egy csomó kajamoly lárva. Az előbbiről volt tudomásom, az utóbbiakról viszont csak akkor lett, amikor a lárvák pillangóvá alakultak, a kesudió mellé a nylon zacskót is porrá rágták, majd az így keletkező szabadságuk feletti mámorukban ellepték bérelt lakásom legnagyobb helységét, a szobát. Azon az estén nagyon felmérgesedtem, de akkor még nem hittem, hogy ez a hangulatváltozás onnantól kezdve több héten át minden este meg fog ismétlődni, amikor a napi hosszú és amúgy is nyűgös munka után végre hazatérek, és egészen máshoz lenne kedvem, mint ezeket a repülő fekete pontokat hajkurászni légycsapóval a kezemben, mert lepkefogó hálót még nem sikerült beszereznem, de ha nem pusztul el mától számított három napon belül az összes, akkor lehet, hogy az utóbbiból is rendelek párat a vaterán. Egyébként a lepkehálón kívül lényegében minden fegyvernemet bevetettem, még molycsapdát is vásároltam dupla töltettel, de 24 órával az üzembe helyezése után is csak hangosan kacagó egyedeket láttam repkedni körülötte, benne pedig, egy molylepke nem sok, de annyi se vert tanyát. Akkor egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán molylepkékkel van-e dolgom, vagy a lakásomban egy új faj születéséhez biztosítom a laboratóriumi körülményeket, de három nap múlva, amikor már találtam pár pillangót a csapda ragadós felületén is, a fajfejlődés korszakos jelentőségű eseményének megfigyeléséről, illetve az azzal járó hírnévről szövögetett álmaim rögtön szertefoszlottak. Se új faj, se szenzáció (ha nem lenne blogom, még az internetre se kerülnék fel), csak egy teljesen átlagos molylepkeraj, amely ráadásul nem készül arra, hogy tömeges öngyilkosságot kövessen el egy mázos kartonlapra felkenődve, és e katartikus csoportdinamika hiányában legfeljebb arra számíthatok, hogy a fogyatékosabbak, illetve az ügyetlenebbek közül néhányat baleset ér. Hát ez nem volt egy nagy távlat akkor, amikor az egy köbméterre eső, illetve egy köbméterben szálló molyok mennyiségét egy számjeggyel már nem is nagyon lehetett kifejezni! Maradt tehát a harc, más szóval a mechanikus molyirtás. Megtanultam például, hogy hogyan lehet egy kézzel elkapni őket a levegőben, nem mondom, hogy minden kísérletem sikeres, de javulok, és egyelőre senki tudja megmondani, hogy meddig fogok még. A másik harcmodor a falra vagy rosszabb esetre a mennyezetre leszállt molyok felismerése, és jól irányzott tenyér vagy ujjmozdulattal végrehajtott szétnyomásuk, amihez persze elérhető távolságba kell kerülni hozzájuk képest. Ezt a feltételt nem mindig könnyű teljesíteni, hiszen a lakásom nem üres, és emiatt a széket nem lehet mindig elég közel húzni a molyhoz, illetve a megtámadásához szükséges távolságon, vagy inkább közelségen belülre. Szóval azt kell mondjam, hogy ez az egész egy sziszi-fuszi küzdelem, minden nap megölök 20-at, de születik a helyükbe legalább 19 másik, viszont ennek ellenére elég eltántoríthatatlan vagyok. Vallom, hogy a kis eredmény is eredmény, és ez az elv vezetett el odáig hogy ma reggel például egy se bukkant fel. A dalnak még nincs vége, mert délutánra azért előbújt valahonnan egy jó tucatnyi, de csak azért, hogy hősi halált haljanak egy hős által, akinek Leonidasz a neve, és aki a futás mellé egy új sportot is talált magának, a molyirtást, és a tetejébe még ír is róla, hogy az egész akció ne csak hasznos legyen, de szórakoztató is. A szórakozási lehetőségek bősége tehát szembeötlő, mint ahogy molylepkék egyedszáma sem mondható alacsonynak. Eddig az volt a szokásom, hogy lényegében minden kaját mindig és mindenütt elől hagytam, most ezen kénytelen vagyok változtatni, a reggeli kekszemet is beteszem a hűtőbe, pedig attól nem kell tartani, hogy a szobahőmérséklettől esetleg kárt szenvedne, viszont attól erősen, hogy néhány moly pont abból építene testet magának, tiszta body building lenne, hát ez az, amit inkább ne tegyenek meg, kérem szépen, ha egy mód van rá. Már azt is elhatároztam, hogy a hétvégén ki fogok takarítani, olyan tisztaság lesz utána, amilyen még ebben a lakásban soha sem volt. Vagyis ezek a dögök valamit mégis csak elértek nálam, mert nélkülük nem hiszem, hogy ilyen nagy horderejű lépésre szántam volna el magam. A történet végére kezdek eljutni oda, amire a címben is utalok, hogy ez tényleg egy ko-moly probléma, amelyet komolyan kell venni, mert ha nem teszem meg, annak komoly következményei lehetnek. Az új körülmények rendesen átrendezték a szemléletemet, korábban soha sem gondoltam, hogy egyszer majd ennyire fogom utálni ezeket a szálló szöszöket, most viszont fel sem merül bennem a könyörület, ha csak meglátok egyet, már csapok. Az ember, a teremtés koronája igyekszik rendet tartani a lakásában, és rögtön közbelép, ha a komfortzónáját akárcsak a legkisebb támadás éri..
A lakásom ki fog tisztulni, a molyok el fognak tűnni, elég valószínű, hisz nem fogom abbahagyni a csatát addig, amíg egy is él közülük, de aztán mi lesz? Élek tovább úgy, mint előtte, például hagyom szét az ennivalót továbbra is mindenütt? Nem hiszem, valószínűbb, hogy lesz pár változás az élet stratégiáimban, hiszen mindig van, minden háború után valamit máshogy folytatok. És azt mondom, hogy ez a szerencse, mert különben vajmi kevés értelme lenne a háborúzgatásoknak. Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, kétszer nem lehet ugyanarra a napra ébredni. Egyik nap sok moly van, másik nap kevesebb, harmadik napra szinte nem is marad. Egyik nap tele vagyunk szomorúsággal, másik nap kevesebb van belőle, aztán lassan-lassan eltűnik az is. És miért? Ugyanazért, amiért a molyfertőzés is. Mert nem akarjuk, hogy legyen. Aki nem hiszi, tegyen érte!