Édesapám emlékére
Meg kell tanulnunk nagyobb összhangban lenni az életterünk adottságaival, a természeti világra, egymásra és önmagunkra sem tekinthetünk úgy, mint minden határon túl kizsákmányolható lehetőségek halmazaira, mert ezek a felfogások eltávolítanak minket a valóságtól, elvágják a gyökereinkhez visszavezető szálakat, az éltető áramok megszakadása pedig maga után vonja a lélek, vagyis az ember teljes kiszáradásának szomorú, sőt tragikus következményét. Az a gyakorlat, amelyet most űzünk, hogy a fájdalmaink enyhítésére alkalmas szereket egyre agresszívebb módon és újabb egyre mélyebb sebek okozásával termeljük ki magunkból és egymásból, nem járható út. A körülöttünk megfigyelhető válságjelenségek is pontosan erről az elakadásról szólnak. Nem szabad ezt az összefüggést elhomályosítani, nem szabad az elvekkel vagyis a kutatás felénél negyedénél nyolcadánál felvetülő részválaszokkal megelégednünk, mert azok nem fognak segíteni rajtunk, a legszebbnek tűnők sem. Az elvekben nincs erő, erő az emberben van, és az az erő akkor szakadhat fel, ha az illető ember nem korlátozza magát egy tetszetősnek tűnő igazság parcellában való gyakorlatozásra, ha vállalja a találkozást a létezés egészével, amely saját léte teljességének átélésétől válhat valóságossá számára. Attól, hogy nem egy rész szerint való, hanem a teljesség hordozójaként tekint magára, és maga körül mindenki másra is természetesen. Meg kell tanulnunk nagyobb összhangban lennünk a körülöttünk lévő világgal, és e folyamat előmozdítója nem lehet más mint saját magunk belső összhangjának megteremtése, a mi kis misztikus távlatú személyes történetünkbe való tudatos és bátor beleállásunkon keresztül. Egyedül egy ilyen vállalás tud segíteni nekünk azoknak a régen volt, de azóta elvesztett érzékenységeinknek az újbóli elsajátításában, amely nélkül nem lesz esélyünk, h ezt a világot, amely most végtelenül bonyolultnak, sőt megoldhatatlannak tűnik, ismét egyszerűnek, szépnek és élhetőnek lássuk, majd ama látás által valóban olyanná is tegyük.