- Mit talált ez az ember? - kérdezte az ördögtől a barátja.
- Az igazság egy darabját - válaszolta az ördög.
- És nem zavar ez Téged? - kérdezte a barát.
- Egyáltalán nem - mondta az ördög. Hagyom hogy vallást csináljon belőle.
Anthony de Mello
A körülöttünk lévő civilizáció nem a teljességre, hanem csak egy igazságmorzsára épül. Például évszázadok óta nem veszi figyelembe, hogy a többi civilizáció sem rosszabb nála. Lehet, hogy mások nem produkáltak olyan bődületes fejlődést, mint a mi kultúránk, viszont többet megőriztek abból az ember és a környezete közti szakrális egyensúlyból, amelyet mi mostanra szinte teljesen feléltünk. Az a mérhetetlen gőg, amellyel lerohantuk a gyarmatainkon élő természeti népeket óriási technikai fejlődésbe torkolt, amelyről viszont egyre jobban látszik, hogy tulajdonképpen nem más, mint egy égbe épülő kártyavár, és amelyről egyre kevésbé tudjuk, hogy mi fogja megmenteni a teljes összeomlástól.
A körülöttünk lévő civilizáció nem a teljességre, hanem csak egy igazságmorzsára épül, az ember viszont a teljességet hordja magában, és emiatt folyamatos konfliktusba van azzal a közeggel, amely felnevelte. Ez a feszültség jó, mert átmozgat minket, nem engedi, hogy leüljünk pihenni, folyamatosan kérdéseket tesz fel, és folyamatosan válaszokat vár. Ha a környezetünkkel való ütközéseinkre így tekintünk, akkor azok építeni fognak minket, és azáltal építeni fogják azokat az egyensúlyokat is, amelyet a technikai civilizáció folyamatosan rombol. Ha viszont menekülünk a környezeteinkkel való ütközések fájdalmaitól, kitérünk az ellentmondásaink megharcolása elől, feszültségeink visszaszorulnak a tudat alatti területekre, és ott tőlünk függetlenül, parazita működésmódba kapcsolva fogják szétenni ezt a gyönyörű szép, új világot.
Minden tragédiának a forrása az ember és a környezete közti feszültség lehazudása. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy az ember több, végtelenszer több annál, amit ez a civilizáció állít róla, nem akarjuk tudomásul venni, hogy ez a civilizáció soha nem lesz képes megmagyarázni az embert. És amíg ezt nem akarjuk tudomásul venni, addig értetlenül állunk a széthullás, a szétszakadás, a szétrobbanás millió deviáns jelenségeivel szemben. Ha ezt tudomásul vennénk. ha beismernénk, hogy a civilizációnk nem fog minket kimenteni sehonnan, és nem fogja levenni a vállunkról a léttel való személyes kapcsolat útjának végigjárására vonatkozó követelmény terhét, akkor hirtelen minden olyan világossá válna, mint a nap. De addig nem, addig marad a köd, a zavar, maradnak a régi, meghaladott reflexekhez való egyre illuzórikusabb ragaszkodások, maradnak az egyre csak kulminálódó hazugsághegyek.
Ki mit választ? Beleáll egy kellemesnek tűnő igazságmorzsa tetszőlegesen kis epszilon sugarú kényeztető szellemi biztonságérzetébe, és abban jól elvan, vagy tudja, hogy nem tud semmit, és ezért folyamatosan új utakra indul tágas horizontok felé? Tudja, hogy nem a kérdésektől kell félnie, hanem a válaszoktól, hiszen a kérdések mindenkit kinyitnak, a válaszok viszont betonfalnál is erősebb blokkot állítanak. Tudja, hogy a legszörnyűbb az, amikor már kérdéseket sem lehet feltenni, mert már a kérdésfeltevés is pánikrohamokat vált ki a körülötte lévő meghunyászkodott, rendszereknek behódolt szellemtelen lényekben. Tudja, hogy pont a különböző tudás illúziókba vetett hit gátol mindenkit a leginkább abban, hogy tényleg megtudjon valamit. Tudja, hogy a szenvedést, a halált nem lehet elspórolni, de tudja azt is, hogy a halál nélkül az életnek se lenne semmi értelme. Az igazságmorzsákra épülő elvek gyümölcstelen, sőt viszályos farizeusi jókodásba torkolnak, a teljesség vágya viszont egy folyamatos belső fejlődést eredményez, amelyből lesz külső fejlődés is szinte azonnal, illetve mihelyt merünk a külső eredményekre való görcsös erőlködést elhagyni és csak a belsőre, a személyesre figyelni.
Az ördög nem azt mondja, hogy csinálj rosszat. Az ördög azt mondja, hogy válassz ki egy jót, és azt csináld! És aztán kacag a markába, mert aki van olyan balga, hogy megfogadja a tanácsát, afelett tökéletes uralmat szerzett. Mert az illetőnek, attól, hogy azt az egy jót megteszi, tiszta gőz lesz a feje, és eszébe se jut, hogy van még százezer másik jó is, amit ugyanúgy megtehetne... A legnagyobb kísértés az, hogy az ember érje be kevéssel.