Pünkösdi versek
Ráfeszülünk a szálakra, pedig, mint hegedűk húrjain,
Csak játszani rajtuk, egyikről a másikra szökkenni kéne,
Egy japán közmondás szerint a gyorsan növő virágnak nincs illata,
Ha nem kap tőlünk - vagy magától - elég időt, elveszik létének szépsége, fénye
Át vagyunk szőve mindenféle bonyodalmakkal, s erősen hisszük,
Hogy azokat bogozván használhatunk valakinek, de nem!
Jó, hogy még mindig van napsugár, és van fájdalom is,
Mely a napsugárban olvad, bőrömre cseppen, szétkenem...
Bennünk is ugyanaz csap össze mint a környezetünkben bárhol,
A reakciókra adott válasz reakciók kíméletlenül tarolnak,
Belülről nem látszik, de az ellentmondás valódi,
A harci kürtök mindig túl hangosan szólnak
Túl hangosan szólnak, hiszen pont az a baj,
Hogy túlhangsúlyozzuk a felszínt, a nézeteket, az ideológiákat...
Ha lélegezni szeretnénk jövőre is, óvjuk meg az emberi természetet,
Ne vágjuk ki a kerek erdőt, védjük a képzeletbeli fákat!
Védjük a fákat, amelyek a régi-régi meséket idézik,
Gyermekkorunk nomád világát, a teret, mert anélkül hiába ásunk,
Történetek híján világosságot vetíteni képtelenség, a sötétben viszont
Nem tud kirajzolódni sem a dolgunk, sem a megoldásunk
--------
Ne higgy a felszín egyhangú szólamának,
Érvei szegényesek, összetettsége nincs, tisztátalan, talmi
A létért küzdő, mélységet s magasságot
Egyaránt megtapasztalni vágyó lélek tudja jól,
Hogy a mélység és a magasság ugyanaz a szent hely,
S aki oda el akar jutni, annak először is
Százszor meg kell halni
--------
Erőfeszítéssel próbáljuk kikényszeríteni a sok gyümölcsöt,
Amelyet belső egyensúlyaink - ha lennének - könnyedén megteremnének,
A kapkodásban úgy elszédülünk, hogy lassan már azt is felejtjük,
Hogy nem véletlenül vannak emberszabású gének
Lassan már semmin és senkin sem csodálkozunk,
Csodálkozás nélkül viszont ne lepődjünk meg azon se, hogy sehol egy csoda!
Szíved legmélyebb bugyrait, purgatóriumod szent köreit utoljára mikor látogattad?
Sötét virágát mikor szagoltad, viharát mikor tomboltad végig?
Ha régen, ma ismét menj oda!