A lassan szokásosnak mondható nagy, csaknem mennyországi lelki nyugalommal ébredtem és készülődtem a versenyre soron következő futásom reggelén. Még most sem értem, hogy honnan jön ez ez a béke ilyenkor, de nagyon rendben van, és nagyon kell is, tulajdonképpen mindennek így kéne nekivágni. A verseny fíling a szentendrei hévállomáson kerített hatalmába, ott már több csapat futó készülődött, közülük néhányukkal visszafogott, de mégis nagyon sokatmondó szempillantás, intés üdvözlést váltottam. Itt még egy kicsit zavart, hogy rajtszám nélkül kilógok a sorból, nekem nem jutott ruhatár, így Szentendrén lakó húgomnak kellett odaadnom a csomagomat, és nem szállhattam fel a különbuszra sem, menetrend szerinti volán járattal kellett eljutnom Visegrádra, de szerencsére ez azért nem tört le nagyon. Visegrádon eszembe jutott, hogy huszonöt-harminc éve több alkalommal töltöttem el kedves emlékű órákat egyik akkori barátom családjának hajóállomáshoz közeli házában, kertjében, és éltem a gyanúperrel, hogy még áll az a ház, sőt, talán még lakva is van ugyanazon emberek által. Nem csalódtam, két perc múlva egy pünkösdi nagycsaládos találkozó kellős közepén ünnepelhettem sok régi ismerőssel való találkozásomat, igaz nem sokáig, mert a közelgő rajt hamarosan a Salamon tornya felé irányította bemelegítésre is vágyó lábaim futólépteit. Először azt gondoltam, hogy illegális indulóként felkapaszkodok az első kanyarig és csak ott csatlakozom a mezőnyhöz, de aztán úgy éreztem, hogy vegyülhetek én a legális futókkal, nem fog attól összedőlni a világ, és tényleg igazam lett, túlélte mindenki, hogy velük rajtoltam. A Salamon toronytól meredeken megy fel az út a vár felé, de ezzel teljesen tisztában voltam, ügyesen szabályoztam a sebességemet, nem volt semmi baj. Hamar elértük a várhoz vezető műutat, és ott jó volt arra gondolni, hogy a teljes táv 1100 méteres összes szintemelkedéséből szűk kétszázat már ledolgoztunk. Folytattam tovább utamat a kék jelzés ellaposodó emelkedőjén elég jó hangulatban, kisebb terephullámok jöttek ugyan, de hát az egy erdőben természetes, és akkor még nem is vágtak földhöz. Hamarosan elértünk az egész pálya legszebb szakaszát, ahol több kilométeren keresztül lényegében az 500 méteres szintvonalon fut az ösvény, mellesleg egy gerincen, és így aztán mi is futottunk rajta vidáman. Volt előttem egy kisebb boly, megpróbáltam lépést tartani velük, ami így utólag visszagondolva hiba volt, mert az én tempómnál egy lehelettel gyorsabban futottak. Többször megbotlottam, amiből már sejthettem volna, hogy lassabban kéne futni, de sajnos csak egy igazi esés térített észre. Öröm az ürömben, hogy abban a pillanatban hárman teremtek körülöttem, és segítettek talpra a pillanat tört része alatt. Leporoltak, megkérdezték, hogy jól vagyok-e, próbálták elhinni, hogy igen, az egyikük még egy energia zselét is a kezembe nyomott. Azt hiszem, ez a trail versenyek egyik legnagyszerűbb oldala, az összetartás, az egymásra való figyelem, hogy együtt futunk, segítjük egymást, nem a másodperces időelőnyökért kapaszkodunk, hanem azért, hogy mindenki jól érezze magát, élni is így kéne körülbelül. Az esés után lassítottam, de a Pap rétre így is meglepően hamar megérkeztem. Illetve azért volt meglepő, mert a verseny rendezői 11 km-re saccolták az ott felállított ellenőrző és frissítő pont rajttól vett távolságát, a telefonom runtastic-us alkalmazásának (amelynek mérését csak a verseny után elemeztem ki) azonban inkább hiszek, valószínűbb, hogy akkor még csak jó 9,5 km-nél jártunk. A chipemet keresgélő önkénteseket gyorsan felvilágosítottam, hogy nekem olyan nincs, de nem szomorodtak el nagyon, elfogadták, hogy egy kicsit renitens vagyok, sőt ugyanolyan örömmel buzdítottak a továbbhaladásra, mint a számozott futó egyedeket. Enyhe emelkedő következett, jórészt futható maradt, majd pár kilométer után elindultunk a völgy felé. Meredek kacskaringós úton zúgtunk lefelé páran együtt, és itt, azt hiszem, megint elkapott a nyájszellem, vagyis a kelleténél nagyobb sebesség szállt meg, aminek cseppet sem meglepő módon ugyanaz lett a következménye, mint az első alkalommal. Megint elbuktam, megint felsegített mindenki, megint kérdezgették aggódva, hogy jól vagyok-e, és én megint igyekeztem meggyőzni őket, hogy remekül. Egyébként ez a második esés komolyabb volt, lett belőle egy kis térd és egy kis könyöksérülés, továbbá szükség arra, hogy a közeli jövőben egy új futónadrágot szerezzek be. Nem sokkal később a hétvályús forráshoz érkeztünk, a sérüléseimet forrásvízzel fertőtlenítettem, és az ott is nagyon kedves hoszteszeknek ismételten megmagyaráztam, hogy rendszeren kívüli, de azért nagyon lelkes vagyok. Ők is nagyon lelkesek voltak, és bátorítva utamra engedtek. Mi tagadás a bátorításra szükség is volt, itt ugyanis egy olyan szintemelkedés kezdődött, amely a józan futóész határát felülről súrolta. A futást el lehetett felejteni, a gyaloglást is, itt már csak a kutyába való lemenés, a négykézlábra ereszkedés, a gyökerekbe való kapaszkodás, a lihegés és a szentségelés maradt, mint sportág. Nem tudom, mennyi időt tölthettem el azon a brutális hegyoldalon, a fizikai erőm utolsó morzsáival együtt az időérzékemet is teljesen elvesztettem. Amikor felértem tartottam egy kis pihenőt, akkor viszont az erővel együtt sajnos visszatért az időérzék is, és jelezte, hogy ha sokat ácsorgok, akkor későn fogok megérkezni Szentendrére. A Vöröskő csúcsán lefotóztam egy kedves párt, akik megkértek erre, majd megkezdtem az ereszkedést. Utólag visszagondolva úgy érzem, hogy ott még ment a szekér. Szépen vettem a kanyarokat, nem botladoztam, talán az volt az utolsó olyan szakasz, amelyre jó érzéssel gondolok vissza. Tudtam viszont, hogy a kb 200 méteres szintvesztést egy újabb 200 méteres szintemelkedés fogja követni és ez a tudás sajnos nem jó irányba befolyásolt. Egy kedves futóhölgy nyomába eredtem, de sokra nem mentünk együtt sem, hol ő sétált bele, hol én a nem túl meredek, de azért nem elhanyagolhatóan csekély hajlásszögű emelkedőbe, amelyről mindketten tudtuk, hogy a durvája még előttünk áll. Az Álló réten még tudtam, hogy hol vagyok, de utána elkezdtünk kapaszkodni megint. Nem voltam egyedül több futó szenvedett körülöttem belátható távolságon belül, de ettől nem lett sokkal könnyebb a hegymenet. Ez az emelkedő nem közelítette meg a vöröskői dilit, de a fáradtságunkkal megfűszerezve azért tömény kínszenvedéssé vált. Amikor felértünk a hegyre, illetve kicsivel utána megláttuk Szentendrét, mely nem tűnt úgy, mintha karnyújtásnyi közelségben lenne, és főleg azt nem tudtuk, hogy mennyire van a következő, Skanzen című frissítőpont. Én akkor azt hittem, hogy nem messze, de a nem messze 20 km után már relatív fogalommá válik. Két-három kilométert kellett még csalinkázni mindenféle kis ösvényeken, mire betont fogtunk, és utána is volt még vagy ötszáz métert, mire megpillantottuk a folyadékpótlás ígéretével csábító sátrat. Nem nevezett versenyzőként nekem nem lett volna jogom használni ezt a szolgáltatást, de az elvek egy bizonyos határon túl sérülnek, és én akkor annak a határnak már a túloldalán jártam jócskán. Teleittam magam, aminek semmi értelme nem volt, mert 30 másodperc múlva az összes friss vizet kihánytam, viszont szerencsére a kulacsomat is feltöltöttem, és az a víz megmaradt további felhasználásra. Megmondom őszintén, hogy ott nagyon közel jártam a verseny feladásához. Volt egy árnyékos árok, beledőltem egy pillanatra, amivel újabb aggodalmas pillantásokat váltottam ki pár sporttársamból. Az ajándékba kapott energia zselé addigra elfogyott, de valami hasonló még lapult a hátizsákomban, megpróbálkoztam tehát a bevitelével, és utána egy életem, egy halálom futottam tovább. A hátralévő 5-6 kilcsi szinte csak ereszkedés volt, de ennek ellenére azt hittem, hogy soha nem lesz vége. Amikor elértük a Bükkös patakot, kezdtem reménykedni, hogy talán mégis befutok, de aztán kiderült, hogy a Bükkös patak is hosszabb, mint képzeltem. Az egyetlen szerencse az volt, hogy onnantól, ahol ez kiderült, már tényleg nem volt nagyon messze a cél. Előtte pár száz méterrel még volt egy ellenőrző pont, ahol ismét el kellett magyaráznom hátrányos helyzetem részleteit az itt is nagyon kedves önkénteseknek, majd egy rövid kavarás után ráfordulhattam a főtérre, illetve onnan a célba továbbvezető macskaköves utcára. Reggel még azt gondoltam, hogy a főtéren majd megállok, számozatlanságom miatt nem fogok vegyülni a fizetőkkel a célban, de az élet máshogy rendelkezett, ugyanis annyian biztattak, hogy galádság lett volna az orruk előtt leblokkolni, vagyis végül mégis csak befutottam a célterületre, elvégre nem a számtól lesz valaki futó, hanem a megtett távtól, azt pedig csak legyűrtem valahogy. Csodák csodájára nem lőttek le, nem vertek meg, sőt kifejezetten elismerő kommentárt kaptam a szpíkertől. 4:08 lett a vége, ami csalódás, mert szerettem volna négy óra alá kerülni, de az, hogy túléltem mindenképpen siker, és az utóbbi kompenzálja az előbbit. A kulcsszereplőkkel szerencsére sikerült utána még egyszer találkozni, Mátra-trail-es futók jöttek oda hozzám megköszönni, hogy egy szűk hónapja lelkesen szurkoltam nekik, az a nagyon kedves fiatalasszony is feltűnt, aki az első esésemnél majdnem elsírta magát miattam, illetve találkoztam egy másik futótárssal, aki a Mátrában másfél perccel megvert, most viszont én vertem meg őt 22-vel. Na, amikor ez kiderült, porig alázott egomba azért kezdett visszaköltözni egy kis élet :-)!
Azt hiszem, hogy előre lefutott trail versenyek nincsenek, és aki nem elegendő tisztelettel vág bele egy versenybe, az csúnyán pórul jár. Tegnap több kisebb hibát is elkövettem, de úgy gondolom, hogy sokkal jobb időt nélkülük se tudtam volna futni. És nem az a baj, ha valaki hibázik, hanem az, ha nem tanul a hibáiból. Közben pedig ott van az erdő, ott van a többi futó, ott van az a felfoghatatlanul mély összetartozás, kötelék, amely a trail futók között láthatatlanul és pillanatok alatt felépül, és ott van az, hogy minden egyes verseny egy fal túloldalára való kerülés, mert nem létezik az, hogy valaki ugyanolyan emberként ér a célba, mint amilyen emberként elindult a rajtból.
Este volt még egy kisebb izgalom, mert a 112 km-es távon induló barátomat meg kellett találni, illetve össze kellett szedni. Az ő rajtjukat a teljesen eszetlen 0:00-ás időpontban lőtték el, és végül kicsúszott a szintidőből, 20:00-ra kellett volna beérnie, de az interneten megjelenő részidőkből már tudtuk, hogy baj van, amikor pedig este nyolc körül kitört a vihar, és jött egy félórás felhőszakadás is, kifejezetten megrémültünk, főleg azért, mert nem tudtunk mobiltelefonos kapcsolatba kerülni vele. Végül fél kilencre ért le a Skanzenhez, ott vettük fel, ami azt jelenti, hogy 107 km-t azért megtett húsz és félóra alatt egy olyan pályán, ahol a versenyzők fele feladta a vállalkozását, vagyis az én szememben a teljesítménye nem tekinthető igazi kudarcnak. Viszont a mobil telefon üzemben tartásával, illetve a rendezők és a rá várakozók értesítésével kapcsolatban tudnék tenni neki pár ajánlást azért :-)!
