A képlet viszonylag egyszerű. Foglalkozz külső dolgokkal, helyezd beléjük életed súlypontját, és válj emiatt talajt vesztett, meghasonlott, lelkileg szétesett, szellemileg esélytelen, fejlődésképtelen majommá. A legszebb az egészben, hogy az a külső dolog jóformán bármi lehet, akár nagyon nemes dolog is, sőt ha nagyon nemes, az még jobb, mert akkor sokáig le fog kötni, és nem fog hamar kiderülni hogy üresjáratban bőgeted a motort. A lényeg, hogy az életednek köze se legyen Hozzád magadhoz. Veszítsd el a kapcsolatodat a saját életeddel, a saját személyiséged belső koordináta rendszerével, ne legyen saját eseménytered, ne legyenek szintlépéseid, ne legyenek útjaid, ne legyenek pokoljárásaid, és ne legyenek visszatéréseid onnan, egyáltalán ne tudj meg semmit magadról, ne történjék Veled semmi lényeges, mert akkor valakik valamilyen célra használni tudnak majd Téged. Vagy az egyik oldalon, vagy a másikon, de valahová biztos, hogy be fognak építeni, valahogyan a gépezet részévé fognak tenni. Miközben Te azt hiszed magadról, hogy nagyon jó vagy, és nagyon sok emberen segítesz.
Ez ugyanaz az a hazugság, amelyik a bükki maratoni futásban képtelen meglátni a szakrális beavatást például, és ezért fanyalogva fordul el onnan, hogy már megint egy elpocsékolt szombat. Ez ugyanaz a hazugság, amely az ész érveire hivatkozva a spiritualizmus utolsó foszlányait is igyekszik kiirtani maga körül, ez ugyanaz a hazugság, amely most éppen a világ eddigi "legfejlettebb" civilizációjának a sírját ássa! És közben arról szónokol, hogy az elnyomottak így, meg az elnyomottak úgy...
Ó bárcsak tudnék nyugodt maradni, de az ilyen kapitális méretű megvezetések érzékelése mindig felkavar. Csendesíteném magam, de akkor csendesíteném azokat az energiákat is, amely a kitörési pontokat keresik bennem, azokra viszont szükség van, legalábbis valamennyire belőlük. A túl sok nem jó, mert attól csak felrobbanok, de a túl kevés se, mert akkor nem fogok csinálni semmi lényegeset. Ki mondja meg, hogy mennyi kell?