Kedves Futótársaim és Támogatóim!
A rendkívül mozgalmasra, sőt élménydúsra sikeredett tavaszi futószezonom utolsó felvonására június 17-dikén vagyis e hét szombatján fog sor kerülni a Bükkben egy hegyimari formájában. Az utóbbi időben elég sokat futottam, vagyis ezt akár el is bliccelhetném, de mégse visz rá a lélek. Pedig a feszes időbeosztás. amelyre mostanában kényszerülök, szintén egy nyomós érv lenne e futás kihagyására, de akkor se akarom, mert megfutamodásnak érezném a futásra hívó belső hang elől.
Zoli nem fog futni, mert még nem talált magára egészen az Ultra Trail után, de amikor kértem, hogy vigyen, illetve kísérjen el, első szóra ráállt. Megmondom őszintén, hogy ez most nagyon jól esett tőle, igazi barátság mélyítő esemény volt köztünk ez a kérdez-felelek. Az a része is, hogy mertem hozzá fordulni, de főleg az, hogy ennyire flottul és természetesen és minden további gondolkodás nélkül igent mondott. Vagyis egy nagyon jó dolog már történt ezzel a versennyel kapcsolatban, viszont én még azt is szeretném, ha sikerülne becsületesen lefutni ezt a nem igazán rövid távot. Sajnos tavaly is indultam ugyanitt, és akkor tulajdonképpen nagyon jól teljesítettem, az egy évvel ezelőtti sikerem azonban most egy kicsit nyomaszt. Mert illene legalább a tavalyi időt megfutni, de egy maratoni verseny kimenetele annyi minden pici dolgon is múlhat, illetve elmúlhat, ha egy homokszem kerül valahová, a gépezet valamelyik kritikus pontjára... Azt most már nagyon érzem, hogy félmaraton felett nincs előre lefutott verseny, sőt ha valaki egy 21 km-nél hosszabb távra vállalkozik, számoljon azzal, hogy közben legalább egy kicsit biztosan meg kell halnia. Mert ha nem számol vele, akkor nem kicsit fog meghalni, hanem nagyon.
Nem szeretek meghalni, de tudom, hogy anélkül megszületni se fog semmi. És ha nem születik semmi a kezeim alatt, akkor nekem reszeltek. Elég szar ezt átélni, de így van. Most egy kicsit félek az előttem álló héttől, a felkészülés miatt egy csomó mindenre oda kell majd figyelni megint, evés, vitaminok, alvás, lábkultúrás kenceficék, hogy csak a legfontosabbakat említsem, illetve fejben sem kéne szétesni. Hát, nem tudom! Gondoljatok rám, küldjetek egy kis energiaátvitelt, az nem lesz ártalmas. Cserébe megígérem, hogy gondolatban mindnyájatokat magammal viszlek majd arra az egyébként nagyon barátságos erdei 4 x 10,6 km-re.
Hát ennyi!
Leonidasz