Közel az éghez
Délután fél háromkor kikapcsoltam a laptopomat, beraktam a fiókomba, a fiókot bezártam, 10 perccel később már kint álltam a telephelyünk előtt az út szélén, 15 perccel később pedig már Zoli autójában navigáltam, és irány a Mátra! Gyöngyösig mind a ketten beszélgettünk, utána viszont a táj gyönyörűségéből táplálkozó folyamatos ujjongásom meglehetősen egyoldalúvá tette a társalgást. Ennek a hegyi útnak lényegében minden kanyarját ismerem, hisz kerékpárral számtalanszor mentem végig rajta mind a két irányba. Mátraszentimrén az autóból kiszállva azonnal megcsapott a fa füstje. Itt ugyanis még nincs bevezetve a gáz - valószínűleg nem is lesz soha - mindenki fával tüzel, amitől az ember rögtön egy más világban találná magát akkor is, ha ez még nem történt volna meg vele ezer más okból kifolyólag. Megjegyzem, hogy a fa fáradtságosabb fűtőanyag mint a gáz, hiszen azt fel kell hasogatni, míg az utóbbival nincs ez a macera, annak csak meg kell nyitni a csapját, viszont a hangulatot, amely a fatüzelésből, például a begyújtás szertartásából, vagy a nem egészen száraz fának a kályhában való pattogásából fakad, nem lehet egy lapon említeni a gázkonvektor kétségkívül hatékony, de teljesen steril és személytelen hőleadásával. A fával való fűtés melegségét rögtön érezhettük a bőrünkön is. Margó megelőzött minket, egy negyed órával hamarabb érkezett, mint mi, így amikor beléptünk a házba, már ropogott a sparheltben a tűz, majd welcome pálinka és welcome palacsinta következett, pedig már ezek nélkül is a mennyországban éreztük magunkat. Hát igen ez a falu magasan fekszik, vagyis közel az éghez, és ez a közelség nem marad hatástalan...
Délután fél háromkor kikapcsoltam a laptopomat, beraktam a fiókomba, a fiókot bezártam, 10 perccel később már kint álltam a telephelyünk előtt az út szélén, 15 perccel később pedig már Zoli autójában navigáltam, és irány a Mátra! Gyöngyösig mind a ketten beszélgettünk, utána viszont a táj gyönyörűségéből táplálkozó folyamatos ujjongásom meglehetősen egyoldalúvá tette a társalgást. Ennek a hegyi útnak lényegében minden kanyarját ismerem, hisz kerékpárral számtalanszor mentem végig rajta mind a két irányba. Mátraszentimrén az autóból kiszállva azonnal megcsapott a fa füstje. Itt ugyanis még nincs bevezetve a gáz - valószínűleg nem is lesz soha - mindenki fával tüzel, amitől az ember rögtön egy más világban találná magát akkor is, ha ez még nem történt volna meg vele ezer más okból kifolyólag. Megjegyzem, hogy a fa fáradtságosabb fűtőanyag mint a gáz, hiszen azt fel kell hasogatni, míg az utóbbival nincs ez a macera, annak csak meg kell nyitni a csapját, viszont a hangulatot, amely a fatüzelésből, például a begyújtás szertartásából, vagy a nem egészen száraz fának a kályhában való pattogásából fakad, nem lehet egy lapon említeni a gázkonvektor kétségkívül hatékony, de teljesen steril és személytelen hőleadásával. A fával való fűtés melegségét rögtön érezhettük a bőrünkön is. Margó megelőzött minket, egy negyed órával hamarabb érkezett, mint mi, így amikor beléptünk a házba, már ropogott a sparheltben a tűz, majd welcome pálinka és welcome palacsinta következett, pedig már ezek nélkül is a mennyországban éreztük magunkat. Hát igen ez a falu magasan fekszik, vagyis közel az éghez, és ez a közelség nem marad hatástalan...
Mit mondana Zsolt ha most köztünk lenne, ha nem ünnepelne együtt egyik legjobb éppen ma 50 éves barátjával? Nyilván azt hogy fifteen minutes to the real start! A real szó azért fontos kitétel, mert van nem real start is, amely csak ijesztgetés céljára szolgál. Igen, éppen hajnali 3/4 hat van, Zoli majszolja a banános szendvicseit, én a teámat szürcsölgetem, az összes többi ember pedig alszik még, legalábbis a házban lévők, mert itt-ott a Mátrában pár futó és kísérő azért már búcsút mondott az álomvilágnak...
Tegnap este a bor mellett Margó szépen elmondta az egész évét, Huba a fia ovis lett, ami elég nagy megrázkódtatás volt mindkettőjük számára, ő meg visszament dolgozni két félállásba, ami nem kevésbé volt felkavaró. Az óráira éjszakánként készült, majd aludt 4-5 órát illetve annyit amennyi ideje maradt. Az iskolai munkáját élvezte, de egy idő után világosan ráérzett arra, hogy neki Zsoltot és Hubát kell az első helyre tennie. Mindezt a következő nagyon egyszerű szavakkal fejezte ki: Észrevettem, hogy ha Zsolt és Huba a legfontosabb számomra, akkor mennek a dolgok, ha nem, akkor viszont nem. Elképesztően egyszerű és tiszta mondás ez így, ritkán hall az ember mostanában effélét...
Sirok-Kőkútpuszta, Zoli versenye innen indul a helyi iskola kertjéből, ezen a 160 fős településen ugyanis kertje van az iskolának, nem udvara, két lépés után pedig, vagyis a kerítés, illetve a kerítésen lévő kapu túloldalán az erdőben találja magát a futó, na, meg a sárban... Borzalmas hírek érkeztek a pálya állapotáról, állítólag vannak olyan szakaszok, amelyeket csak fenéken lecsúszva lehet megtenni. Az egy dolog, hogy mi vár Zolira, mert hát azt ki nem sz...rja le, de mi vár rám is holnap? Te, jó ég! Mert az 5 órás szintidő a Muzslán száraz időben kacagni való, de ha az embernek közben a sárdagasztók poklát is meg kell járnia, akkor azért nem biztos, hogy olyan laza.
Kékestetőre pont akkor értem fel autóval amikor az első fecskék futva. Ez egy kis képzavarnak tűnhet, hiszen a fecskék nem futnak, hanem repülnek, de azt hiszem, hogy ezeknek a futóknak is repülniük kellett itt-ott, különben nem tudták volna leküzdeni azt a 19 km-es távot bő két órán belül, amelyet a jóval ezer méter feletti szintemelkedés és több száz tonna útra terített sár tett még kalandosabbá. Most éppen a csúcsétterem teraszán ülök, a csúcskávémat már megittam, a nap melegíti a hátam, és bízom Zoliban, illetve abban hogy nem sokára ő is iderepül valahogy. Három és fél órája van erre az első szakaszra, és ha itt szintidőn belül lesz, akkor el lehet kezdeni bizakodni, mert innen már csak a táv bő 60%-a és a szint bő fele lesz hátra.
Galyatetőre jó négy és fél óra után érkezett Zoli, ami az iszapbirkózás időszükségletét is figyelembe véve elképesztő eredmény, és nem is volt teljesen meghalva, amiből én azt szűrtem le, hogy ha nem tör ki a Mátrában egy magashegyi ciklon vagy egy legalább hatos erősségű földrengés, akkor képességeinek ismeretében a sikere borítékolható. (Csak este tudtuk meg, hogy magashegyi ciklon ugyan nem tört ki, de a mezőny vége olyan jégverést kapott, hogy fel kellett adniuk a versenyt, a Mátra déli lankáin pedig akkora károk keletkeztek a szőlő ültetvényekben, hogy az összes gyöngyösi borász elsiratta még a jövő évi termést is.)
Zoli befutott és ettől láthatóan megkönnyebbült, de az én szívemre közben egyre nagyobb súlyok kerültek. A holnapi rajtszámomat már felvettem, és ezzel megkezdődött az izgalomba kerülés folyamata, amit addig elég jól elnyomott az, hogy inkább Zolival foglalkoztam, mint magammal, az ő szerencsés megérkezése viszont feloldotta bennem az önsajnálat gátjait, és lelki szemeim előtt egyre határozottabban kirajzolódott az a 27 km széles sártenger, amelyen holnap max 5 óra alatt nekem kell majd keresztül gázolnom valahogy...
A szerencsétlenség érzése fokozatosan hatalmasodott el rajtam, ugyanis Szurdokpüspökiből való elindulásunk pillanatában leszakadt az ég, és egy bő fél nyitva is maradtak a csapok, és nem csak az országút epszilon sugarú környezete, hanem az egész Nyugati Mátra felett. Úgy zúdult le a víz a hegyoldalról hogy már attól féltünk hogy Mátraszentimre felé araszolgató kis piros autónkat is el fogja sodorni az ár. Ezt az utóbbit megúszta - meg mi is - de amikor megérkeztünk úti célunkhoz, 10 percet kellett várni még arra is, hogy az autótól a házig tartó öt méteres utat megtehessük ronggyá ázás nélkül. El lehet képzelni, hogy a sártengerről való fantáziálgatásom mekkora lökést kapott az időjárás ilyentén való megváltozásától.
Éjszaka jót aludtam, reggel frissen ébredtem, és még nem is kellett rögtön felkelni, csend és béke volt a házban ismét, mely kezdett beköltözni a szívembe is. Nem tudom, mitől, de a versenyek előtti utolsó fázisban hajlamos vagyok nagyon megnyugodni. Talán a csatába induló harcos "lesz, ami lesz" érzése ez? Aztán elkezdtek mozgolódni a háziak, és hatásukra én is. Felvettem a futóruhámat, a rajtszámomat is eligazítottam, összekészítettem az útravaló dolgokat, például azt az itató zsákot is, amelyet most tervezetem először használatba venni, majd megreggeliztem, Zsolti és Margó minden kívánságomat leste, úgy adogatták elém a falatokat mintha az utolsó reggelimet fogyasztanám. Az út Szurdokpüspökiig gyorsan eltelt, és ott is csak kisebb fennakadást okozott, hogy összesen 1 WC állt a több mint száz férfi induló rendelkezésére, viszont a nem is olyan veszélyesen hosszú várakozásba (a futók gyorsan sz...rnak) érdemes volt befektetni, mert több belső szervem is alapállapotba került, és tapasztalatból tudom, hogy ez a futás során nagy előnyt jelent. Rövid bemelegítés és némi itató zsák körüli idegeskedés után útra késszé váltam. Az óra ekkor 9:55-öt mutatott a 10:00-ás rajthoz képest, vagyis nem mondhatom, hogy bőven maradt a safety margin-ból, de hát ki bánja az elegancia hiányát, ha a végeredmény egyébként kielégíti a vele szemben támasztott szükséges követelményeket :-)!
A rajt után rögtön a hegy felé vettük az irányt, és az első perc végén az utca végét is elértük. Ott először egy szántóföld mellett kezdtük meg a szint gyűjtést, majd egy patakon átvágva a sárgyűjtéssel is megpróbálkoztunk. Meg kell mondjam, hogy már elsőre is kiválóan sikerült, nekem úgy tűnik, hogy ehhez valamilyen ősi ösztön folytán mindenkinek vele született érzéke van. Egy darabig a völgyben cuppogtunk, akkor még eléggé együtt volt a mezőny, de amikor ismét emelkedni kezdett az út, többen gyaloglásra váltottak, és ettől elkezdtünk szétszóródni. Én nem tudtam bemérni, hogy hol tartok pontosan, de az volt a benyomásom, hogy vannak mögöttem is bőven, és ez jó érzéssel töltött el, bocsánat érte :-)! Hamarosan felértünk valahová, ahol az út kicsit kisimult, és füvessé, jól futhatóvá is vált, de sokáig azért nem ünnepelhettünk. Egy éles bal kanyar, és egy meredeken lejtő, mindkét oldalról sűrű bozóttal szegélyezett félméter széles erdei ösvényen találtuk magunkat, amelynek a középvonala a tegnapi esővíz utolsó hektolitereit vezette a völgy felé. Több száz méteren keresztül kellett úgy futni, hogy a bal lábam a patakocska bal oldalán lévő sáros partocskát, a jobb lábam pedig a jobb oldali sáros partocskát taposta minden különösebb biztonságérzet nélkül, de nem volt más választásom. A patakocska után elértünk magához a folyamhoz is, amelyen az őrangyalom valahogy átsegített a cipőm totális beázása nélkül, viszont utána egy szédítő emelkedő iszapos felszínén alig-alig tudtam meglelni azt az elenyésző számú pontot, amelyen volt minimális esély a talaj és a cipő közti súrlódás létrejöttére, és ezáltal az előbbre jutásra. Nagy szerencse, hogy ez a kaptató nem volt rettenetesen hosszú, illetve a vége felé egy kicsit kilapult, és utána megkezdődött egy nagyon szép szakasz, melyen a majdnem vízszintes és a kicsit emelkedő útszakaszok üde ritmusban váltogatták egymást. Víz volt bőven mindenütt, sár is, de közben rádöbbentem egy fontos dologra, hogy még így is iszonyatos mákunk van, hiszen ugyanerre sor kerülhetett volna -2 fokban is, és az még rosszabb lett volna. Itt még nem voltam teljesen egyedül, lehetett csapódni bolyokhoz, és lehetett azokat ott hagyni is, amikor rájuk unt a futó ember. Haladtunk szépen a napos, párás erdő mélyén, kifejezetten jól éreztem magam, végül elértünk egy lokális maximumot, ahonnan kezdett ereszkedni az út le a faluba, Mátrakeresztesre. Na, itt megint az volt a baj, hogy nem csak az út ereszkedett lefelé, de a sárlé is hömpölygött rajta ugyanabba az irányba. Tisztaságmániám utolsó morzsáit ez a lejtmenet darálta be látványosan, egy idő után már tényleg nem törődtem semmivel, csak arra figyeltem, hogy talpon maradjak, de még így is volt pár versenyző, aki megelőzött ezen a szakaszon, aminek csak lélektani oka lehetett, nevezetesen az, hogy az ő őseredeti sárimádatuk kicsivel meghaladta az enyémet. Mellesleg gyönyörű panoráma tárult elénk, mert kiértünk a rétre, és akkor már a házak se voltak messze, az örömfutás feeling továbbra is tombolt mindenkiben. A 14,7 km-nél lévő frissítő ponthoz két óra versenyidő után egy-két perccel érkeztem, Zoli várt, a pillanat tört része alatt megtöltötte az itatózsákomat felvizezett sportitallal (víz nélkül túl tömény), némi kóla, némi banán bevitel után futottam tovább. Illetve futottam volna, ha nem a Muzslára felvezető 6,5 km hosszú majdnem ötszáz méter szintet tartalmazó kaptató kezdődött volna el természetesen töménytelen mennyiségű sárral. Zoli elmondta, hogy ezen a szakaszon ő is nagyon akadozott, jóformán végig inkább csak erős gyaloglásnak, mint futásnak volt nevezhető az, amit művelt. Én is elkezdtem erősen gyalogolni, de még így is lehagytam 4-5 embert, miközben engem nem hagyott le senki. Nekem még egy kicsit szokatlan, hogy emberek futóversenyen csak úgy sétálgatnak, de azt hiszem, hogy ez csak a trail versenyekben való tapasztalatlanságomnak köszönhető. Szóval arra a 6,5 km-re ráment több, mint egy óra, három óra 6-7 percet mutatott a stopperem a csúcson, ahol újabb két versenyzőt sikerült beérnem. El kell árulnom, hogy a második szakaszon már nem volt olyan nagy a társadalmi élet, elszakadoztunk egymástól, itt már jobban dominált a szenvedés, az meg mindenkinek inkább magánügy, mint az első szakasz heje-huja, bulizós csapongása. A Muzsláról még szűk 6 kilométer lejtmenet volt hátra, de Zolitól már tudtam, hogy a kínok ettől nem fognak sokat kisebbedni. Köves terepen kellett lezúgni a 800 méter feletti Muzsláról a 140 méteren fekvő kiindulási pontunkra, a jobbára keskeny erdei ösvényt pedig a kisebb, csalafinta terephullámok tovább bolondították. Én is megpróbáltam nagyon csalafinta lenni, és főleg figyelni a lábaim alá, de nem tudtam már nagyon parancsolni nekik, és az elesés kockázatának csökkentése érdekében többször tudatosan is visszavettem a tempóból. Így aztán beért egy zöld pólós sporttársam, aki később le is hagyott, ő okozta aznap a legnagyobb sebet az önbecsülésemen, de valahogy kibírtam azért. Így-úgy lebotorkáltam a hegyről, még egy utolsó patak átkelés, még egy utolsó anyázás, és bezárult a kör, azon az úton találtam magam, amelyiken reggel már futottam felfelé. Innen már nem volt sok hátra, de stopperem akkor már elég magas számokat mutatott a percek helyén, vagyis az órák helyén megjelenő hármas után. 4:01 lett a vége, vagyis pont kicsúsztam a 4 órából, akárcsak életem első maratoni futásakor, de ez most sem zavart nagyon, mert összességében ez egy nagyon jó futás lett, ebben a sárban az én jelenlegi fizikai állapotomban ennél jobbat nemigen lehetett volna kihozni belőle, és az élmény, hogy négy órán keresztül folyamatosan és intenzíven mozogtam egy csodálatos természeti környezetben, felejthetetlenként fog bevonulni a memoáromba. Jó kis pálya ez, sár nélkül talán le lehet faragni belőle egy fél órát, de többet akkor sem, legalábbis most így érzem, ám ezt azért tesztelni kéne, hogy biztosat mondhassak. Talán jövőre lesz rá lehetőség :-)!
A verseny után megint elsírtam magam, akár csak a Balatonnál. Hogy kaphattam én ezt a gyönyörű futást, mivel érdemeltem ki, vagy mit kell majd tennem, hogy megszolgáljam? Sok nehézség van az életemben, de sok csodálatos pillanat is. Zoli várt, segített, és főleg békén hagyott, hogy elrendezzem magamban a elrendezni valókat. Nem mondom, hogy még soha egyetlen konfliktusom se volt vele, de hogy nagyon ért hozzám, az biztos. Végignéztük az eredményhirdetést, beszálltunk a kis piros autóba, és akárcsak szombaton, felkúsztunk a hegyre vezető úton egészen Mátraszentimréig, hogy még egy ebédet elfogyasszunk Zsolti és Margó kis házában. Ezúttal nem esett az eső, gyönyörű tavaszi napsütésben tündökölt a Mátra, és a két nagyszerű futás után a szívünkben is szétáradt a mérhetetlen boldogság és az ujjá születés öröme. Egyek voltunk az erdővel, a fénnyel, a levegővel, nem hiszem, hogy ehhez a tapasztalathoz a futáson kívül még sok egyéb módon is el lehetne jutni. Mert aki négy órát fut az erdőben, abban valami megmozdul, a természettel egységben élő, futva vadászó, az állatot az összeeséséig kergető ősei érzületéből jön vissza ilyenkor egy piciny morzsa, a futó ember ilyenkor meg tudja érteni, hogy az az ős, az a hős az évezredek távolságából is nagyon sokat tett érte, és ettől az értéstől eggyé válik azzal, akiből lett, és azzal is aki majd belőle lesz...
Éjszaka jót aludtam, reggel frissen ébredtem, és még nem is kellett rögtön felkelni, csend és béke volt a házban ismét, mely kezdett beköltözni a szívembe is. Nem tudom, mitől, de a versenyek előtti utolsó fázisban hajlamos vagyok nagyon megnyugodni. Talán a csatába induló harcos "lesz, ami lesz" érzése ez? Aztán elkezdtek mozgolódni a háziak, és hatásukra én is. Felvettem a futóruhámat, a rajtszámomat is eligazítottam, összekészítettem az útravaló dolgokat, például azt az itató zsákot is, amelyet most tervezetem először használatba venni, majd megreggeliztem, Zsolti és Margó minden kívánságomat leste, úgy adogatták elém a falatokat mintha az utolsó reggelimet fogyasztanám. Az út Szurdokpüspökiig gyorsan eltelt, és ott is csak kisebb fennakadást okozott, hogy összesen 1 WC állt a több mint száz férfi induló rendelkezésére, viszont a nem is olyan veszélyesen hosszú várakozásba (a futók gyorsan sz...rnak) érdemes volt befektetni, mert több belső szervem is alapállapotba került, és tapasztalatból tudom, hogy ez a futás során nagy előnyt jelent. Rövid bemelegítés és némi itató zsák körüli idegeskedés után útra késszé váltam. Az óra ekkor 9:55-öt mutatott a 10:00-ás rajthoz képest, vagyis nem mondhatom, hogy bőven maradt a safety margin-ból, de hát ki bánja az elegancia hiányát, ha a végeredmény egyébként kielégíti a vele szemben támasztott szükséges követelményeket :-)!
A rajt után rögtön a hegy felé vettük az irányt, és az első perc végén az utca végét is elértük. Ott először egy szántóföld mellett kezdtük meg a szint gyűjtést, majd egy patakon átvágva a sárgyűjtéssel is megpróbálkoztunk. Meg kell mondjam, hogy már elsőre is kiválóan sikerült, nekem úgy tűnik, hogy ehhez valamilyen ősi ösztön folytán mindenkinek vele született érzéke van. Egy darabig a völgyben cuppogtunk, akkor még eléggé együtt volt a mezőny, de amikor ismét emelkedni kezdett az út, többen gyaloglásra váltottak, és ettől elkezdtünk szétszóródni. Én nem tudtam bemérni, hogy hol tartok pontosan, de az volt a benyomásom, hogy vannak mögöttem is bőven, és ez jó érzéssel töltött el, bocsánat érte :-)! Hamarosan felértünk valahová, ahol az út kicsit kisimult, és füvessé, jól futhatóvá is vált, de sokáig azért nem ünnepelhettünk. Egy éles bal kanyar, és egy meredeken lejtő, mindkét oldalról sűrű bozóttal szegélyezett félméter széles erdei ösvényen találtuk magunkat, amelynek a középvonala a tegnapi esővíz utolsó hektolitereit vezette a völgy felé. Több száz méteren keresztül kellett úgy futni, hogy a bal lábam a patakocska bal oldalán lévő sáros partocskát, a jobb lábam pedig a jobb oldali sáros partocskát taposta minden különösebb biztonságérzet nélkül, de nem volt más választásom. A patakocska után elértünk magához a folyamhoz is, amelyen az őrangyalom valahogy átsegített a cipőm totális beázása nélkül, viszont utána egy szédítő emelkedő iszapos felszínén alig-alig tudtam meglelni azt az elenyésző számú pontot, amelyen volt minimális esély a talaj és a cipő közti súrlódás létrejöttére, és ezáltal az előbbre jutásra. Nagy szerencse, hogy ez a kaptató nem volt rettenetesen hosszú, illetve a vége felé egy kicsit kilapult, és utána megkezdődött egy nagyon szép szakasz, melyen a majdnem vízszintes és a kicsit emelkedő útszakaszok üde ritmusban váltogatták egymást. Víz volt bőven mindenütt, sár is, de közben rádöbbentem egy fontos dologra, hogy még így is iszonyatos mákunk van, hiszen ugyanerre sor kerülhetett volna -2 fokban is, és az még rosszabb lett volna. Itt még nem voltam teljesen egyedül, lehetett csapódni bolyokhoz, és lehetett azokat ott hagyni is, amikor rájuk unt a futó ember. Haladtunk szépen a napos, párás erdő mélyén, kifejezetten jól éreztem magam, végül elértünk egy lokális maximumot, ahonnan kezdett ereszkedni az út le a faluba, Mátrakeresztesre. Na, itt megint az volt a baj, hogy nem csak az út ereszkedett lefelé, de a sárlé is hömpölygött rajta ugyanabba az irányba. Tisztaságmániám utolsó morzsáit ez a lejtmenet darálta be látványosan, egy idő után már tényleg nem törődtem semmivel, csak arra figyeltem, hogy talpon maradjak, de még így is volt pár versenyző, aki megelőzött ezen a szakaszon, aminek csak lélektani oka lehetett, nevezetesen az, hogy az ő őseredeti sárimádatuk kicsivel meghaladta az enyémet. Mellesleg gyönyörű panoráma tárult elénk, mert kiértünk a rétre, és akkor már a házak se voltak messze, az örömfutás feeling továbbra is tombolt mindenkiben. A 14,7 km-nél lévő frissítő ponthoz két óra versenyidő után egy-két perccel érkeztem, Zoli várt, a pillanat tört része alatt megtöltötte az itatózsákomat felvizezett sportitallal (víz nélkül túl tömény), némi kóla, némi banán bevitel után futottam tovább. Illetve futottam volna, ha nem a Muzslára felvezető 6,5 km hosszú majdnem ötszáz méter szintet tartalmazó kaptató kezdődött volna el természetesen töménytelen mennyiségű sárral. Zoli elmondta, hogy ezen a szakaszon ő is nagyon akadozott, jóformán végig inkább csak erős gyaloglásnak, mint futásnak volt nevezhető az, amit művelt. Én is elkezdtem erősen gyalogolni, de még így is lehagytam 4-5 embert, miközben engem nem hagyott le senki. Nekem még egy kicsit szokatlan, hogy emberek futóversenyen csak úgy sétálgatnak, de azt hiszem, hogy ez csak a trail versenyekben való tapasztalatlanságomnak köszönhető. Szóval arra a 6,5 km-re ráment több, mint egy óra, három óra 6-7 percet mutatott a stopperem a csúcson, ahol újabb két versenyzőt sikerült beérnem. El kell árulnom, hogy a második szakaszon már nem volt olyan nagy a társadalmi élet, elszakadoztunk egymástól, itt már jobban dominált a szenvedés, az meg mindenkinek inkább magánügy, mint az első szakasz heje-huja, bulizós csapongása. A Muzsláról még szűk 6 kilométer lejtmenet volt hátra, de Zolitól már tudtam, hogy a kínok ettől nem fognak sokat kisebbedni. Köves terepen kellett lezúgni a 800 méter feletti Muzsláról a 140 méteren fekvő kiindulási pontunkra, a jobbára keskeny erdei ösvényt pedig a kisebb, csalafinta terephullámok tovább bolondították. Én is megpróbáltam nagyon csalafinta lenni, és főleg figyelni a lábaim alá, de nem tudtam már nagyon parancsolni nekik, és az elesés kockázatának csökkentése érdekében többször tudatosan is visszavettem a tempóból. Így aztán beért egy zöld pólós sporttársam, aki később le is hagyott, ő okozta aznap a legnagyobb sebet az önbecsülésemen, de valahogy kibírtam azért. Így-úgy lebotorkáltam a hegyről, még egy utolsó patak átkelés, még egy utolsó anyázás, és bezárult a kör, azon az úton találtam magam, amelyiken reggel már futottam felfelé. Innen már nem volt sok hátra, de stopperem akkor már elég magas számokat mutatott a percek helyén, vagyis az órák helyén megjelenő hármas után. 4:01 lett a vége, vagyis pont kicsúsztam a 4 órából, akárcsak életem első maratoni futásakor, de ez most sem zavart nagyon, mert összességében ez egy nagyon jó futás lett, ebben a sárban az én jelenlegi fizikai állapotomban ennél jobbat nemigen lehetett volna kihozni belőle, és az élmény, hogy négy órán keresztül folyamatosan és intenzíven mozogtam egy csodálatos természeti környezetben, felejthetetlenként fog bevonulni a memoáromba. Jó kis pálya ez, sár nélkül talán le lehet faragni belőle egy fél órát, de többet akkor sem, legalábbis most így érzem, ám ezt azért tesztelni kéne, hogy biztosat mondhassak. Talán jövőre lesz rá lehetőség :-)!
A verseny után megint elsírtam magam, akár csak a Balatonnál. Hogy kaphattam én ezt a gyönyörű futást, mivel érdemeltem ki, vagy mit kell majd tennem, hogy megszolgáljam? Sok nehézség van az életemben, de sok csodálatos pillanat is. Zoli várt, segített, és főleg békén hagyott, hogy elrendezzem magamban a elrendezni valókat. Nem mondom, hogy még soha egyetlen konfliktusom se volt vele, de hogy nagyon ért hozzám, az biztos. Végignéztük az eredményhirdetést, beszálltunk a kis piros autóba, és akárcsak szombaton, felkúsztunk a hegyre vezető úton egészen Mátraszentimréig, hogy még egy ebédet elfogyasszunk Zsolti és Margó kis házában. Ezúttal nem esett az eső, gyönyörű tavaszi napsütésben tündökölt a Mátra, és a két nagyszerű futás után a szívünkben is szétáradt a mérhetetlen boldogság és az ujjá születés öröme. Egyek voltunk az erdővel, a fénnyel, a levegővel, nem hiszem, hogy ehhez a tapasztalathoz a futáson kívül még sok egyéb módon is el lehetne jutni. Mert aki négy órát fut az erdőben, abban valami megmozdul, a természettel egységben élő, futva vadászó, az állatot az összeeséséig kergető ősei érzületéből jön vissza ilyenkor egy piciny morzsa, a futó ember ilyenkor meg tudja érteni, hogy az az ős, az a hős az évezredek távolságából is nagyon sokat tett érte, és ettől az értéstől eggyé válik azzal, akiből lett, és azzal is aki majd belőle lesz...
Nehezen ment az indulás az ebéd után. Csak még egy pohár bor, csak még egy kávé, csak még egy kis pakolás, mint annak idején a tanítványoknak a Tábor hegyen, nekünk sem akarózott visszatérni a valótlan világba. Nem tudom, hogy melyik állja meg jobban a helyét, az hogy Mátraszentimrén mennyország van, és attól lett a Zsolti-Margó páros olyan amilyen, vagy Zsolti és Margó ilyenek, és attól van most Mátraszentimrén mennyország...
