2017. május 18.

Amikor kimegyek futni az erdőbe a koszba a sárba a tavaszi napsütésbe a tündöklő rétre közelebb kerülök magamhoz többet értek meg magamból mint hatezer könyv elolvasása után és többet értek meg a világból is mert olyan tiszta tudatállapotba kerülök amelyet egyetlen városi élmény se tud felépíteni bennem Ilyenkor érzem azt h minden a részem ilyenkor érzem azt h a manók a tündérek a törpék az óriások a különböző tudat alatti lények az alkotóim ott nyüzsögnek körülöttem bennem és én élvezem a társaságukat jó velük lenni és jó beleszagolni felforgató és kiszámíthatatlan de lüktető lélegző kavargó élő közösségük valóságba

A civilizáció összes műve lenyűgöző elámulhat tőle bárki csak az a baj h legtöbbjük nem az emberről szól Vagy az emberről szól de csak nagyon áttételesen mert egy csomó gát egy csomó fék van benne Szépek az elméleteink gyönyörűen ragyognak logikusak konzisztensek de közben olyan halottak mint egy kőbánya mert a lényeg ki van hazudva belőlük A lényeg az ember belső világa amelyről a szellemi hagyományaink és a primitív népek mítoszai olyan szépen szólnak Nehéz feléleszteni a tüzet mert nem szítottuk soha nem gyakoroltuk nem mentünk ki az erdőbe mert minden civilizáción nevelkedett érzékünk tiltakozott a szabad levegő, a szél, a fagy, a hőség, az eső ellen de mi emberek akkor sem azok a kényes dámák vagyunk akik jajgatnak ha egy csepp víz éri őket mi emberek mégiscsak azok a vadak vagyunk akik egyikeként rohantam le tegnapelőtt a mátrakeresztesi feletti réten a sárlében tocsogva de olyan boldogan h amíg a hegyoldalon a víz a szombati esőtől az arcomon a könny patakzott a gyönyörűségtől Az élmény tényleg nagyon személyes de az h ez a művilág mindenkibe belefojt egy csomó mindent sőt egészen megnyomorít emberi valónkból vetkőztet ki minket az a része teljesen általános és szörnyű és tudat alatt mindig is idegen volt sőt irtóztam tőle Itt éreztem a szörnyű ellentmondást h szép-szép de ez nem én vagyok és ez a közeg nem is akarja nekem megengedni hogy az legyek benne aki valójában vagyok És megint csak azt mondom h nem magamról beszélek Nem hiszem h azok a majmok akik számítógép táskával és komoly képpel öltönyösen ellepik a reptereket hétfő reggelente valójában illetve belül is olyanok lennének mint amit a rájuk kent máz mutat és nem hiszem el azt sem h az a hasadás amelyben ők szenvednek ne lenne egy katasztrófa sőt ne lenne mindannyiunk katasztrófája Besült elfojtott kibontakozni felszabadulni képtelen emberek ők akik a szerepüknek élnek viszont az a hiány amely az ő szellemi nem megvalósulásukból következik nem csak nekik de mindenkinek árt Mindenki zavarodik össze és mindenki veszti el azokat a kapcsolatait amelyek saját személyes valóságához kötnék őt És akkor persze h szörnyű dolgokat csinálunk, és persze, hogy nem fogunk tudni kikeveredni a szörnyű dolgainkból...