2017. április 18.

Azt hiszem, egy jó darabig a Kopasz fogja megadni a futásaim vázát, illetve az az útvonal, amelyet az elmúlt két szombaton lefutottam. Nehéz pálya, de éppen ezért vonzó. Kezdődik egy meredek kaptatóval, amelyben van majdnem 350 méter szintemelkedés, aztán szinte ugyanannyi le. A logikusan második szakasznak tekinthető Szent Teréz kápolnáig, majd onnan visszavezető út jelenti a relatív pihenőt, abban lényegesen kevesebb a vertikális elmozdulás, mint előtte, míg a harmadik, záró szakasz ismét a nagy hegy, csak ezúttal ellenkező irányban, amitől viszont nem könnyebb egy fikarcnyival sem. Onnan futva matematikailag kicsit kevesebb benne a fel, de ennek ellenére tovább tart, a jó ég tudja, hogy miért. Csak kicsit több, mint a félmaraton, de nem hiszem, hogy valaha is képes leszek két és fél órán belül teljesíteni. Bizonyos szakaszai rendesen megkínozzák az embert, de vannak benne elképesztő részek is, az első hegyről lefutás során például az ember szinte az egész Bodrog völgyére és a Zemplén teljes vonulatára nyíló leírhatatlan panorámában gyönyörködhet, majd belefuthat egy mélyútba, amelyről sokáig azt hittem, hogy olyan csak a mesékben létezik, illetve bizonyos mesefilmekben legfeljebb. Ezt a lemenetelt pedig egy viszonylag nyílt, de nagyon változatos terepen való keresztül futás követi, melynek minden pontjáról más szögben tárulnak elénk a hegyek, a lankák, a szántóföldek és persze a Szent Teréz kápolna kupolája. Mindazonáltal azt érzem, hogy tulajdonképpen igazságtalanság a részemről az út bizonyos pontjairól áradoznom, amikor az egész úgy, ahogy van, gyönyörű. A Kopasz erdőben vezető ösvényei ugyanúgy hozzátartoznak, a komplex élményhez, mert kell a változatosság, kell a kilátás, de kell az erdő varázsa, a tavaszi, ritkás lombokon, a fák közt átsütő napsugarak tánca, a felhők fényjátéka, és kell a végén az a lefelé menetel is, amely során a futó kénytelen folyamatosan a lába alá nézni, hogy a köves lejtőn ne csússzon el, és ne tőrje magát össze teljesen. Külön előny, hogy a Nyíregyháza és Tokaj között közlekedő vonatok ritmusába ez a táv remekül illeszkedik, ha az ember nem totojázik túl sokat, pont akkor ér le, amikor már majdnem jön a visszafelé menő vonat, tehát még időveszteség sincs. Eléggé összeálltak a feltételek ahhoz, hogy ez a futás rendszeressé váljon, ha nem is minden héten, de azért havonta kb. háromszor sor kerüljön rá. Hát, majd meglátjuk, az élet a legnagyobb rendező, bízzuk rá :-)!