Tudunk-e élni sokkal nagyobb alázatban, az életünket sokkal jobban szeretve, a világban való szerepünket sokkal jobban értve, vagy továbbra is eregetjük ki a palackból a szellemeket (teljesen alaptalanul) bízva abban, hogy az újabb szellemek majd legyőzik a lassan teljesen a fejünkre növő régieket? Érzékelve eredményeink lokális voltát belátjuk-e végre korlátainkat, vagy vetítjük zsebkendőnyi területeken elért sikereinket továbbra is rá az egészre, majd a figyelmen kívül hagyott visszacsatolások ezrein nagyot koppanva a kicsinységünk beismerése, vagyis a valódi tanulság leszűrése és az alapvetésünk megváltoztatása helyett manőverezünk tovább ugyanolyan dacosan és a dacból adódóan ugyanolyan vakon is, mint eddig, csak még szövevényesebb bonyodalmak felé? Mi a lesz a létezésünk alaphangja? Az a gőg és beképzeltség, amellyel nyomulva - miközben capable-nek sőt powerful-nak képzeltük magunkat - eddig is rettenetes zavarokat keltettünk vagy a kronoszban és a kairoszban egyszerre való élés jó arányainak keresése, amelyekről tényleg nem tudjuk, hogy hol vannak, de ha őszinték lennénk magunkhoz, azt azért elég egyértelműen kimondhatnánk, hogy nagyon messzire sodródtunk el tőlük? Mibe helyezzük a reményünket? Azokba a rettenetesen ellentmondásos formákba - a politikánkba, a gazdaságunkba, a vallásunkba, az ideológiáinkba, az elveinkbe és a módszereinkbe - amelyek ilyen előzmények után nem is lehetnek másmilyenek, és amelyek csak arra jók, hogy tovább generálják a már így is kezelhetetlen káoszt, vagy azokba a tartalékokba, amelyet az emberi szív, mindannyiunk szíve hordoz és amelyek felszabadulhatnának, ha valaki bizalommal fordulna felénk? Le tudunk-e kapcsolódni egy elszabadult szerelvényről, és vissza tudunk-e kapcsolódni a hozzánk, emberekhez illő tartalmi valóságokba? Merjük-e először is kimondani, hogy most nem ott vagyunk, mert nem szolgáljuk, hanem kizsákmányoljuk magunkat, egymást és a környezetünket? Merjük-e kimondani, hogy azoknak a vívmányoknak amelyeket elértünk, ára volt, és azokkal az árakkal eddig nem igazán számoltunk? Merjük-e kimondani, hogy a főkönyv egyik oldalára, a bevételekre sokkal inkább figyeltünk mint a kiadásokra, főleg pedig a bevételek és a kiadások közti kapcsolatok felismerését hanyagoltuk el előszeretettel? Merjük-e ezt az önhitt elbizakodott fejlődésképet, amelyet a zsigereink legmélyéig belénk nevelt a környezetünk, sokkal nagyobb szellemi távlatokban gondolkodva meghaladni, vagy továbbra is ragaszkodunk fülke világképeink önkényes kiterjesztéseihez? Merünk-e most a xxi. század elején utolsó esélyként új emberré válni, vagy megyünk tovább görcsösen kapaszkodva az ismertbe, de elégtelenbe az így biztosan elkerülhetetlen megsemmisülés felé?