A kuvasz
Ezt a történetet először pár éve hallottam, akkor nem akartam hinni a fülemnek, ma viszont már nem lepne meg annyira. Nem ellenőriztem, tehát a nyakamat nem teszem rá, de akkor is tanulságos, ha nem pont így igaz, tehát egy mesélést azért megér.
A Budapesti Állatkertben táblák tájékoztatják a kedves látogatókat a különböző állatok legfontosabb adatairól, többek között azok származási helyéről. Valakinek feltűnt, hogy a kuvasz származási helyére nincs utalás, vagyis ez a minden más táblán szereplő információ ennek a speciális állatnak az esetében nem válik publikussá, és ennek okára rákérdezett az állatkert egyik felelős vezetőjénél, aki elég szűkszavúan csak annyit mondott neki, hogy a nem kívánatos továbbgondolásokat akarták megelőzni azzal az elhallgatással, amely miatt a kuvasz táblácskája nem ugyanannyira gazdag tartalmú, mint az összes többi állaté.
Hát igen! A magyar nép (majdnem biztosan) ázsiai eredetét nem szeretjük reklámozni, pedig elég sok mindent megértenénk, ha azok közül a nem kívánatos továbbgondolások közül párba mégis csak belevágnánk. Amikor leülök a francia, német, olasz vagy lengyel kollégáimmal vacsorázni, nagyon gyakran előjön, hogy a magyar nyelv kakukktojás Európában, ami már önmagában is megérne egy misét, hisz ami a nyelvben tükröződik, az tükröződik sok minden másban is, de tényleg nem vagyunk arra nevelve, hogy az eredetünkkel és az abból fakadó következményekkel komolyan számot vessünk. Pedig, ha számot vetnénk, akkor megértenénk egy csomó mindent magunkból, például megértenénk, hogy bizonyosak bizonyos nyugattal szembeni averzióinak milyen mély gyökerei vannak. Ugyanis az a keleti életfelfogás, amelyből elég nagy valószínűséggel mi is hordozunk nem keveset a szívünk mélyén (meg a génjeink mélyén is bizonyára), sok tekintetben nagyon más, mint az a nyugati szemlélet, amellyel folyamatosan agitálnak minket, és ebből az ellenmondásból nem kevés fejlemény adódott a történelmünk során, és nem kevés dolog adódik még most is. Csak az a baj, az a mérhetetlenül nagy baj, hogy ezeket a kérdéseket szinte fel se lehet vetni. Olyan erős a nyugatbarát ideológiai nyomás, hogy az rettenet, és annak az ideológiának a stratégiája egyértelműen az erőszakos elhallgatás, e kérdések, illetve az e kérdésekből is adódó és kiegyensúlyozott, arányos, normális megbeszélést érdemlő, igénylő felvetéseknek az érdemi fórumokról való lesöprése, aminek az a következménye, hogy mindenki még kevésbé lesz tisztába magával, mindenki még szétesettebb ember lesz, és akkor persze mindenkit jóval könnyebb lesz bevezetni a fogyasztás nevű istentiszteletek plaza nevű templomaiba, meg egyáltalán felültetni arra a Föld és társadalom és önpusztító mókuskerékre, amelyen már így is elég sokan pörögnk. A hivatalos ideológia, meg a hivatalos értelmiség minden nyugattal szembeni averzió ellen agresszívan fellép, megszégyenít, meg se akarja hallani azt, aki máshogy beszél, mert nem akarja megérteni azt az embert, sőt emberszámba sem akarja venni, pedig az illető teljes joggal elvárná, hogy megértse őt valaki, például azért is, mert a nyugati gondolkodással szembeni averziók nagyon fontos kiegyensúlyozó tényezők, vagyis ezekre az emberekre borzasztó nagy szükség van, illetve lenne, arról nem is beszélve, hogy pont az elutasítottságukból nőnek ki azok a szélsőségek, amelyeket a kiskirályok gyönyörűen meglovagolnak. Mért nem lehet ezt észrevenni, kimondani? Azért, mert nem trendi, azért mert egy ilyen dialógus valódi szellemi erőfeszítést igényelne ellentétben azokkal a nem dialógusokkal, amelyek csak a másik leugatását kívánják, abban pedig már vérprofik vagyunk, hiszen 500 éve gyakoroljuk lényegében mindenütt.
A Kádár rendszerbe nem lehetett hivatalosan szellemi műhelyeket szervezni, de mégis több és aktívabb szellemi élet zajlott, mint most, amikor lehetne. Mert akkor volt egy elnyomás, amiről mindenki értette, hogy elnyomás, most pedig van egy elnyomás, amelyről mindenki azt hiszi, hogy szabadság. Mondanom sem kell, hogy az utóbbi több nagyságrenddel veszélyesebb, mint az első... Ha a szívemre hallgatnék csak, már rég beléptem volna a Magyar Gárdába. Szerencsére nem csak a szívemre hallgatok, igyekszem az eszemet is használni, de nagyon megértem azokat is, akiknek az utóbbi egy kicsit nehezebben megy.