Benevezni a legkönnyebb. De amikor benne vagy
ebben az intenzív robotolásban, a rád nehezedő versenyidőben, amikor
rájössz, hogy úristen már futottam 50 kilométert, és még van hátra 196, az
sokszor rossz, de azért mindig van pár katartikus vagy abszurd
csúcspont, ami viszont nagyon jó. Nincs olyan futó, aki közben ne fogadná meg,
hogy ez lesz az utolsó... Amikor meg vége
van, hamar jönnek a vágyak, mert nagy belső megismerés, hétköznapitól
eltérő tapasztalat is egy ilyen 200 pluszos táv, amit sehol máshol nem
tudok megszerezni.
Van egy ilyen „pusztába kiáltós” misszióm, hogy a mozgás jobbá teheti a társadalmakat, ha felismernék megtisztító, építő, közösség- és egyben individuumépítő voltát. Ebben az országban sokan, főleg a hatalmasságok elvesztették a realitásérzéküket, Valóság Nagybácsi elutazott, sem az emberekkel, sem magukkal nincsenek tisztában, és egy ultrafutás szembesíthetné őket mindezzel. Egy-két ilyen táv után találkoznának saját pitiánerségükkel. A normalitással és alázattal. És persze a szabadságélménnyel, érdeknélküliséggel. Azzal, hogy semmi nem jár csakúgy. El kell menni egy futóversenyre. Normális emberek, boldog arcok, nincs könyöklés, csak teljesítményalapú, fair életérzés.
Az ember kompetitív, kíváncsi lény. Még többet, hosszabbat, jobbat
akarunk futni, feladatot megoldani, belénk van kódolva. Tíz, huszonegy
és negyvenkét kilométeren is sok mindent megismerhetünk magunkról. Az
ultra utáni vágy ideális esetben belső indíttatásból ered.
A huszonakárhány óra nagyon koncentrálttá és mégis elasztikussá válik, megéled, hogy ott vagy benne valamiben. Olyan intenzíven éled meg a testedet, a természetet, mint sehol máshol. Az idő telik, de nem múlik. Lelki hiánygazdálkodást egyenesít ki, de be van burkolva egy fizikai teljesítménybe. Van, aki tisztában van magával, és azért fut, és van, aki azért fut, hogy tisztában legyen magával.
Nincsenek tervek, csak megoldások.
A futás nagy része aprómunka, anyagcsere- és krízismenedzsment, ekkor már lehullanak a víziók, nincs pózolás.
A korszellem mindent hajlamos extrémnek tekinteni, ami egy kicsit is kívül esik a komfortzónán.
Azért teljesítem a versenyeket, mert ismerem magam, és azért ismerem magam, mert teljesítem a versenyeket.
Van egy pont, amikor azt érzed, lejjebb már nem kerülhetsz, és ez valamiféle fenséget és nagy békét ad.
Interjú Simonyi Balázzsal (link)